Pásztor Béla: Sötét házban

Terhes anyámnak megjósolták,
Hogy fiút szül, zord lapvetők.
Épp sötét lovas lovagolt át
Uccánkon, ablakunk előtt.
Mikor a bába megszállottan
Szederjes fenekemre vert
S egy vemhes tehén istállónkban
Szörny, háromszemű borját ellt.
 
Anyácskám mellét megharaptam,
Vérével szívtam fel tejét,
Ifjan fonnyadt el énmiattam.
S a többi gyermeknél elébb
Tette fejemre kilenc ujját
Az űzhetetlen bűntudat.
Pléhtükröt fújt a szomorúság,
Vezetvén hintalovamat.
 
Egy sötét házban voltam gyermek,
Kanyar folyosón éltem én.
S mint kóbor macskák farka,
Lengett felém a füst a háztetőn,
S betöltött kormos gyűlölettel.
Vihogva lestem, hogy ugat
Nyúzott kutyánk s ha pókra leltem,
Téptem a rángó lábakat.
 
Bősz parittyámtól sebezetten
Bukott elémbe száz veréb.
A bőregeret felszegeztem
S átvertem vijjogó szivét.
Amerre mentem, vérző szárnyon,
Kitépett lábon jött a vád –
S de messze-messze volt az Isten,
Ki minden vétket megbocsát!
 
 
(1938)

Dagli indovini cupi venne annunciato,
Mia madre un maschio avrebbe partorito.
Sulla strada, sotto la finestra, in quel
Momento, passo un cavaliere oscuro.
Mentre la balia percuoteva come
Invasata il mio sedere bluastro,
Una mucca gravida, partorì nel bovile,
Un vitello con tre occhi, uno storpio.
 
Avevo morso il petto di mia madre,
Succhiavo il suo latte misto al sangue,
Colpa mia, s’è avvizzita così giovane.
E il non esorcizzabile senso di colpa,
Prima degli altri bambini,
Mise le sue nove dita sulla mia testa.
Conducendo il mio cavallo a dondolo,
La tristezza soffiò sullo specchio di latta.
 
Son stato bambino in una casa oscura,
Avevo vissuto nel corridoio storto.
Come la coda dei gatti randagi,
Sui tetti fluttuava verso di me il fumo,
E mi riempiva d’odio fuligginoso.
Sghignazzando sbirciavo, il nostro cane
Torturato mentre abbaia, e se trovavo
Un ragno, gli estirpavo le zampe convulse.
 
Feriti dalla mia fionda rabbiosa,  
Cento passeri mi caddero ai piedi.
Inchiodai il pipistrello,
E gli perforai il cuore stridente.
Ovunque andassi, sulle ali sanguinanti,
Sulle zampe estirpate, giunse l’accusa –
Ma era lontano, tanto lontano Dio,
Colui che tutti i peccati perdona.
 
 
(1938)