Azarel - Megszabadítottál a haláltól (Hungarian)
– Utoljára kérdem, akarsz-e rendesen viselkedni?
Feleltem:
– Semmit se akarok, csak hagyjon engem elmenni.
Apám sápadtan és szigorúan:
– Mehetsz! De aztán egészen! És ezt a küszöböt többet át nem léped. Még ha éhen
döglesz, akkor se. Én megszűntem számodra.
Most anyám:
– Hadd menjen. Majd odalent meg fogja gondolni magát.
– Ide többet nem jöhet – felelte apám –, ennek vége.
– Jó – feleltem –, csak legyen vége.
És indultam. De féltem, mert éreztem, hogy még egyszer majd ütni akar, utoljára.
S valóban, alig léptem az ajtó felé, utánam kapott s megragadott.
Anyám kiáltott:
– Apa!
Majd én szóltam remegve:
– Ha üt, akkor én harapni fogok, és ha agyonüt, akkor is, és akkor a lelkén
száradok!
– Hadd – szólt anyám, és apám elengedett.
– Nem – szólt rekedten –, nem mocskolom be többé veled a kezemet. Takarodj!
Ezzel besietett a hálószobába. Anyám intett nekem a szemével, hogy: menj és
maradj odakint…
De én szóltam:
– Nem mert igazi anya lenni. Hát nem mert! Ennek vége egészen, ezt tudja meg!
És kimentem, úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, az előszobán át, le a lépcsőn, az
utcára.
Odakint nagy sár volt és hideg.
Megálltam a ház előtt.
Úgy, most végre meg merted tenni, amit annyiszor szerettél volna. Végre! Végre!!
Csak most aztán ne félj a „meghűléstől”, úgy mint éjszaka, ne törődj azzal se,
hogy éhes vagy, ne félj semmitől, csak menj előre, előre, egész estig előre,
és ókkor este úgyis péntek van, visszajössz ide a templomba, és megvárod, amikor
apád beszél, és éppen akkor, amikor majd összekulcsolja a kezét, és az égre
néz, és ahogy szokta, mondja: „Mindenható jóságos Isten, védd meg a szegényeket,
az árvákat, a kicsinyeket és minden szenvedőt” – akkor egyszerre gyorsan bemégy
a templomba, hirtelen odaállsz, és kiabálsz:
– Ennek minden szava hazugság!
– És az a jó Isten is csak olyan, amilyen ő, aki üti a gyerekeket az Isten miatt.
És akkor az emberek mind odafordulnak feléd: mi az, mi az?
És az apád dühösen és szégyenkezve lerohan majd, hogy elfogjon tégedet, úgy
ahogy lesz abban a magos bársonysüvegben, de te elszaladsz a padok közt, és
kiabálod:
– Haha, látjátok: ilyen ő, haha – és futsz –, az előbb még „védd meg a kicsinyeket”
– és futsz –, és most itt mindjárt szeretne agyonütni, haha, ne engedjétek,
mert akkor ti is olyanok vagytok, mint ő, ne engedjétek – és futsz ide-oda:
neki hosszú a reverendája, és nem fog elérni, és te kiabálsz – hallgassatok
meg, elmondom egészen, milyen ő.
És ha látod majd, hogy ők se védenek meg tőle és csak félnek, és csak szégyenkeznek
és nem hallgatnak meg, hanem csak meg akarnak fogni, és odaadni vissza apádnak,
hogy verjen tovább, akkor harapsz és rúgsz és kiszaladsz a templomból, és beszaladsz
mindjárt oda a zárdatemplomba, ami itt van mellettetek, és ahol este is mindig
nyitva van, és van valaki, és nem félsz ott sem. És ott, ha megkérdik majd tőled:
– mit akarsz itt, te zsidógyerek? – így szólsz:
– Az vagyok és azért vagyok itt, mert ezt és ezt így és úgy és ezért meg ezért
megmondottam apámnak és a zsidóknak a templomban. Most azért vagyok itt, hogy
meglássam, ti milyenek vagytok igazán. Gyűlöltök, és rosszat gondoltok-e rólam
mind, úgy mint a poncikter gyerekek, azt hiszitek-e, hogy büdös vagyok, gyáva
és handlé vagyok, csak azért, mert zsidó vagyok. Vagy pedig megvédelmeztek-e
engemet apám és a többi zsidók elől, akik engem mind szégyellnek, és vissza
akarnak adni apámnak, hogy csak verjen tovább. – S ha ők erre így szólnak:
– Megvédünk mi, hogyne, csak keresztelkedj ki, és imádkozz ezekhez a képekhez
és szobrokhoz és a kereszthez. Le a kalappal és térdre szépen!
Mire te:
– Hát ezt én nem teszem. Védjetek meg úgy!
Mire ők, most már szigorúbban: – És miért nem teszed?
Mire te:
– Azért nem, mert én annál igenis büszkébb vagyok, hogy kikeresztelkedjek, csak
azért, mert ti többen vagytok, és én félek, meg azért, mert engem otthon vernek.
Mire ők:
– Úgy? Hát ha olyan büszke vagy, akkor csak ki innen. És vissza a többi zsidóhoz.
Mire te:
– Úgy! Akkor hát ti is csak olyanok vagytok, mint apa; „engedelmeskedj vagy
mars tőlem” – hát jó, akkor ti is csak hazudjátok a jó Istent. Tudtam, mindég
tudtam!
Mire ők:
– Halljátok, tömlöcbe vele, tömlöcbe a zsidógyerekkel.
És megfognak.
Mire te:
– Tudtam, tudtam én ezt is, de én haraplak titeket, míg csak agyon nem üttök,
és „a lelketeken száradok” …
Ezt gondoltam, de azért még mindég csak ott álltam a házunk előtt, mikor egyszerre
a sárból elém tűnt egy zsemle, az én zsemlém, amit még fentről dobtam ide.
Piros képe kint volt a sárból, és vigyorgott rám:
Megbánod. Éhes vagy. Törölj le és egyél meg, ezt ők úgyse tudják.
Erre odaléptem, és betapostam a sárba.
Azért se félek tőled, nyomorult zsemle. Te is az övék vagy!
De ő szólt:
Még hosszú a nap estig. Koplalni fogsz? „A táplálék erőt ad.”
Nem kell – feleltem neki, s még jobban beletapostam.
Mire ő nevetett:
Haha, milyen éhes vagy!
Úgy is volt. De most, mielőtt elindulhattam volna, Lidi állt meg előttem.
Anyám küldötte utánam a sapkámmal és a felöltőmmel.
– Itt van – mondta –, vegye fel.
A felöltő és a kalap is sandán nézett rám, és ölesen lesett, ahogy én szoktam
apámat.
Nézd csak, hogy fázik ez a gyerek – szólt a kabát. – „Csak nem vérszegény?”
S a kalap: – „S a fejed nem hűlhet meg?”
– No, gyerünk – szólt Lidi. – Más dolgom is van még!
– Nem kell – feleltem –, nem félek semmitől se. Azt mondd meg anyámnak. Csak
igazi anyától fogadok el felöltőt.
De a kalapot mégis étvettem:
– Nem azért, mert félek, hanem hogy csak legyen rajtam valami. És ne bámuljanak
úgy.
– Hát én nem bánom – szólt Lidi, és már ment is. – Jó – gondoltam. – „Most már
ennek is vége.”
S szétnéztem utcahosszat: „Ha mozogsz, nem fázol”.
Ezek a szavak, éppen úgy, mint azok, amiket már előbb a zsemle meg a felöltő
és a kalap mondtak, szüleimtől ragadtak rám, s most velük együtt ezeket se szerettem
hallani:
Mi az? – gondoltam. – Ti még most is beszéltek nekem.
Azért se „mozgok”, és mégse fogok fázni!
És ezzel nekiindultam, de csak egész lassan. A templomunk mellett elmenve, jól
megnéztem az épületet, és fent jól láttam rajta ezeket a szavakat:
„És világítok előttetek, nappal és éjjel, hogy ne féljetek.”
Haha – gondoltam. – Még ő beszél! Te világítsz?!
De kinek?
Az apámnak, a gonosz papnak és anyámnak, a gyáva, nem igazi anyámnak. Publisher | Múlt és Jövő kiadó |
Source of the quotation | p. 186-190. |
|
|
Azarel a novel (English)
Now Father began again. „I’m asking you for the last time, do you want to behave
normally?”
„I don’t want anything,” I replied, „just let me go away.”
His face ashen and his voice stern, Father shot back: „Go ahead! But completely!
And you will not cross this threshold ever again. Not even if you starve to
death. I’ve ceased to exist for you.”
Now Mother spoke. „Let him go. He’ll think things over down there.”
„He can’t come here anymore,” Father responded. „It’s all over.” „All right,”
I said, „let it be over.”
And I headed off. But I was scared, because I sensed that he’d want to give
me one last hiding, one for the road.
Indeed, hardly had I stepped to the door than he reached out and grabbed me
by the arm.
Mother cried out: „Papa!”
Then I said, trembling: „If you smack me, I’ll bite you, even if you beat the
life out of me, plus then I’ll stick to your soul!” „Let him go,” said Mother.
Father obliged.
„No,” he said hoarsely, „I’m not going to sully my hands anymore with you. Get
out of here!”
With this he hastened into the bedroom. Mother shot me a glance as if to say,
„Get going and stay out there.”
But I called back. „You didn’t have the guts to be a real mother. You didn’t,
I’m telling you! It’s all over, you know!”
Out I went, bareheaded, through the hall, down the stairs into the courtyard,
out onto the street. It was terribly muddy out there, muddy and cold. I paused
in front of the building.
There, now you finally had the guts to do what you’ve wanted to do so many times.
At last! At last!
But don’t you get scared of catching a cold like you did at night, and don’t
give a second thought to being hungry, don’t you be afraid of anything, just
go straight ahead, ahead, all night, and then it’ll be Friday night anyway,
so you’ll come on back here, to the synagogue, and you’ll wait outside listening
until your father speaks, and right when he clasps his hands together and looks
up at the sky, and says, „Dear God, almighty and good, watch over the poor,
orphans, children, and all those who suffer. …” - then all of a sudden you’ll
go inside, stand up in front of everyone, and shout: „All lies, every word of
his! And the Good Lord is just like him, too, yes, he hits his kid because of
God.”
And then everyone will turn toward you and mutter, „What’s that? What’s that?”
And your father will run down from that pulpit, angry and ashamed, wanting to
get hold of you, yes, he’ll run after you just like he is, in that high velvet
hat of his, but you’ll run away between the benches, shouting: „Ha! See, everyone?
That’s what he’s like! Ha!” - and you’ll be running all the while - „before
it was `watch over the children”‘ - you’re running, you are - „and now he wants
to beat the life out of me here and now. Ha!
But don’t you folks let him, because then all of you are just like him, no,
don’t let him. …” - and you’re running here and there; his gown is really long
that he doesn’t have a chance of catching you, so you just go on shouting: „Listen
to me, everyone. I’ll tell you everything, all about what he’s really like.”
And when you notice that not even they protect you from him - no, they’re outright
scared and ashamed, not listening to a word you say but just out to catch you
and give you back to your father so he can go on smacking you - why then, you’ll
take to biting and kicking and shouting, and you’ll run out of the synagogue
straight into the convent’s church next door, which is open all night long and
where there’s always someone on hand, and, no, you won’t be frightened there
either. And if they ask you, „Whadaya want here, Jew boy?” you’ll say: „I’m
here because I said this and that, like this and that, on account of this and
that, to my father and the Jews in the synagogue. Now I’m here to see what you
people are really like. Do you all hate me and all think bad things about me,
like those poncikter kids, do you figure I stink, that I’m a coward, and that
I’m some junk dealer’s kid, just because I’m a Jew? Or will you protect me from
my father and the other Jews, who are all ashamed of me and want to give me
back to my father just so he can go on smacking me?”
And if those Christians say: „Sure we’ll protect you, kid, all you got to do
is convert and pray to these paintings and statues and this cross here. Off
with the hat, and on your knees!”
At which you: „That I will not do. Protect me just for the sake of protecting
me!”
At which they, now more sternly: „And why won’t you do that?”
At which you: „Because I’m too proud, I am, to convert just because there are
more of you, and because I’m afraid, and because they beat me at home.”
At which they: „Oh yeah? Well if you’re that proud, then scat, you hear? Get
a move on back to the other Jews.”
At which you: „So that’s how it is. You folks are no different from Father!
What you are saying is `Obey me or get out of my sight. …’Yes, you people do
nothing either but lie left and right about the `Good Lord.’ I knew it, I always
knew it!”
At which they: „Hear that? To the dungeon with him, with the Jew boy!”
And they seize you.
At which you: „I knew it, I knew that too, but I’ll just go on biting you folks
until you beat the life out of me and I stick to your souls.”
Such were my thoughts, although in fact I was still standing there in front
of our building. And what did I notice all of a sudden in the mud before me,
but a roll - my roll, which I’d thrown down there from up above.
Its golden brown face peered at me from the mud, and again it sneered. „You’ll
be sorry. You’re hungry. Come on, wipe me off and eat me. They won’t know anyway.”
Whereupon I stepped over and stomped it farther into the mud.
„I’m not about to get scared of you, you lousy roll. You belong to them too!”
But it only said: „There’s a long way to go till night. You plan to go hungry?
`Sustenance spells strength,’ remember.”
„I don’t need it,” I replied, and stomped it even deeper.
At which it said through a laugh: „Ha! Are you ever hungry!” That’s just how
it was. But now, before I could have started off, Lidi stepped before me. Mother
had sent her down with my cap and overcoat.
„Here you are,” she said, „put them on.”
The cap and the coat both gave me a sharp, sidelong glance, as I was in the
habit of doing to Father.
„Get a load of how cold this kid is,” said the coat. „He’s not anemic, is he?”
And the cap: „Think you can keep from catching a cold if you go around bareheaded
like that?”
„Come on now,” said Lidi. „I’ve got other things to tend to.”
„I don’t need them,” I replied. „I’m not afraid of anything. Tell that to my
mother. I’m sure not taking a coat from anyone who’s not a real mother.”
Yet I took the cap all the same.
„Not because I’m scared, you know, but just so there’ll be something on me.
So folks won’t stare as much.”
„Whatever,” said Lidi, already on her way.
Good, I thought, so this is over too.
Looking about the street, I thought: If you move about, you’ll keep from getting
cold.
These words, just like those that the roll and the overcoat and the cap had
already spoken, had etched their way into my mind straight from my parents;
and now I was no more keen on hearing my parents than such words. What’s that?
I thought. You’re talking to me even now? Well, I’m not going to „move,” and
I won’t get cold either!
At this I headed off, but ever so slowly. Passing by the synagogue, I took a
long look at the building, on which, well above me, these words loomed large:
AND I LIGHT THE WAY BEFORE YOU,
DAY AND NIGHT, SO YOU DO NOT FEAR
Ha! I thought. He’s talking too? You light the way? But for whom?
For my father, the wicked rabbi, and for my mother, the cowardly woman who is
anything but my real mother.
Source of the quotation | South Royalton Vt. Steerforth Press, cop 2001. p. 166-170 |
|