Petőfi Sándor: Én vagyok itt…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
Én, sírhalmodnak hű zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
A föld alatt az első éjszaka?

Oh én nagyon borzasztót álmodám:
A földet a nap űzé, kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a föld
A mélybe le s a csillagok fölé;

Utána a nap fáradatlanúl...
A végtelent keresztülnyargalák,
És végre elkezdett rohanni az
Egész rendvesztett, megbomlott világ.

És e zavarban egyre kergeté
A földet a nap, s vad haragja közt,
Hogy kergeté hiába, megragadt
Szilaj kezével egy nagy üstököst,

S rádobta... épen szívemen talált.
Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
De úgy mégsem fájt, mint az, amit vert
Bennem halálod, legszebb örömem!

Ja som to, moja rozkoš skonalá;
ja, verný pútnik hrobu tvojho; som
sa prišiel spýtať, o čom snívala
si v prvú noc pod zeme príkrovom?

Och, mne sa snilo hrozné, ešte chviem
sa vždy: — Zem slnce hnalo, durilo;
zúfalým cvalom utekala zem
do hlbín, nad hviezd sídla; zbesilo

jak, neúnavné slnce za ňou priam ...
Tak vesmír sbehaly, až naposled
schlpený v neriad, umknúc koľajam,
sa počal valiť v chaos celý svet.

A v zmätku tom len štvalo, rudých líc,
zem_< slnce: až, že márne, zhlboka
vyblklo hnevom, schvatlo z vlasatíc
najväčšiu a tú šmarí do boka.

jej... na srdce ma raŕla akurát.
Ver’ zbolelo ma, a preds’ netakšia
to bolesť rany, juž mi zadal pád