Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

1847

Ľahkomyseľne drnkať prsty
nech strún sa nikto netýka!
Kto lýru berie dnes do hrsti,
velikú prácu podniká.
Ak nevieš iné, odhúsf leda
radostný-bôľny pocit svoj:
nies’ svetu potrebný, a teda
ta s drevom svätým na pokoj!

Na púšti blúdime, jak s ľudom
raz blúdil Mojžiš ťažením,
a, čo_; Boh vodčím rozžal čudom,
za stĺpom stúpal plamenným.
Za novších čias Boh takýmito
stlpami určil poetov,
v kraj Kanaánu aby títo
ľud viedli, zvaný svojefou.

Nuž, kto je básnik, napred všetci,
cez oheň-vodu s ľudom v pút!
Buď prekliaty, kto šmarí veci
ľudovej prápor; kliaty buď,
kto z chabosti či z lieni — hmoty
rab — zaostane: opodiaľ,
kým ľud sa morí, trudí, potí.
by vo tôni si spočíval!

Sú proroci, tí s ciachou falše,
rozhlasujúci klebetu:
vraj, zastaňme; nač’ kroky ďalšie,
bo zasľúbenia zem je tu?
Lož, nestydatá lož, juž snadne
broj miliónov povalí,
čo v úpeku dňa, hladne-smädne
živoria, naskrz zúfalí.

Až raz tak z hoja koša každý
si bude môcť brať jednako,
keď k stolu práva raz si navždy
prisadnú všetci rovnako;
keď slnce ducha zjasá-splesá
v oblôčkocb, i v tých sťaby dlaň:
len vtedy Iza riecť: zastavme sa,
bo. áno, tu je Kanaán!

A dotiaľ oddychu niet, dotiaľ
bor, Človeče, sa, nespočiň. —
Snáď život, hoc nám sily podťal
v tom, pláce nedá nám; no v klin
ked smrti sklesneme sťa družke,
zrak pod jej bozkom zavreme,
a na vencoch nás, na poduške
z hodvábu spustí do zeme.