Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

1847

Nek se niko ne pothvata ludo,
Lakoumno ovih struna sveti΄;
Grdan teret svako prima na se
Koji misli pevat započeti.
Ako ne znaš ništa drugo kaz΄ti
Nego radost i bol srca svog,
Nisi nmuždan ni rodu ni svetu,
Kidaj žice – oprostiće Bog.
 
Mi bludimo po pustinji grdnoj
Ko Mojsije u vremena ljuta,
Bog mu dade stub od ognja živa
Da mu narod sasvim ne zaluta.
Takve stube, takav oganj živi
Šalje nebo i današnji dan –
Za pesnici danas ide narod,
Ide narod u svoj Kanaan.
 
Napred, dakle, ko ima glasa,
Napred s rodom, vi sveti junaci.
Proklet bio ko se boji muka!
Proklet bio ko zastavu baci!
Ko zastane, kom srce zastrepi,
Nek ga bije i kletve i sram –
Koji gledeć gde se narod bori
Odmara se u zahlađu sam.
 
Ima danas i lažnih proroka
Što su usklik do neba digli,
Koji vele da smo već na meti,
Da smo u zemlju obećanu stigli.
Lažu, lažu, gadno lažu, podlo –
Nit im može verovati svet
Koj΄ i danas, gladan, žedan zebe,
Noseć trnov na temenu splet.
 
Istom onda kad obilje prospe
Svakom svoje potpuno i ravno,
Kad za stolom prava i slobode
Svi budemo gostili se  slavno,
Kad kroz svaki prozor sunce sine
Kazujući da je duha dan:
Onda istom reci da si stigo –
Tu je meta, Tu je Kanaan.
 
Ali donde odmaranja nema,
Borba, teret neka znoji ljude,
A život nam možda neće dati,
Ništa dati za goleme trude!
Al΄ u smrti nagrade će biti,
Tihe suze nakititi grob; ¾
tad nek peva što kom srce žudi,
Onda može kad ne bude rob.