Petőfi Sándor: A farkasok dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

1847

Sotto il ciel’ uggioso
Ruggisce la tempesta,
I gemelli d’inverno,
Neve e pioggia scroscia.

La nostra dimora è
Una steppa desolante;
Non v’è un cespuglio
Per trovar’ protezione.

Qui fuori il freddo,
Là dentro è la fame,
‘sto duplice vessatore
Ci strazia ferocemente;

E più in là anche il terzo:
Le armi pronte a sparare.
Goccia sulla neve bianca,
Rosso, il nostro sangue.

Abbiam’ freddo e fame,
I nostri fianchi trafitti,
Ci tocca ogni sciagura…
Ma siam’ liberi e fieri!

1847