Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később, "jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Tu, zkaď moc míľ treba ujsť, strmiaci v nebo
vrch kým zočíš, tu na peknej Dolnej zemi,
tu si žijem teraz v spokojnosti, lebo
dni radostne trávim, že až blaze je mi.
V krčme dedinskej mám byt; sťa inde v dome,
ticho v nej, len niekdy v noci zhučí-zjačí.
Dobrý starý človek totu krčmárom je...
nech ho Pánboh zplna rúk požehnať ráčil

Hospodu mám, stravu zdarma; málokedy
opatery lepšej dožičia i chorým.
Nikoho mi netra čakať na obed, i
mňa čakajú všetci, keď sa oneskorím.
Ľúto mi len; starý krčmár poharká sa
časom s dobrou ženou, tonúcou až v plači;
no jak poharkal sa, sa aj smieri zasa...
Nech ho Pánboh zplna rúk požehnať ráči!

Spomenieme vše i zašlých čias tak letko.
Hoj, netakšie preňho, šťastné boly ony!
Dom mal, ohrád, role, peniaze, mal všetko,
sotva vedel počtu volov si i koní.
Groše zabrali mu ľudia zlí, šalbiari,
dom dunajské prúdy zas, podobní žráči;
tak schudobnel, tak, hla, dobrý krčmár starý...
Nech ho Pánboh zplna rúk požehnať ráči!

K sklonku sa už chýli slnce jeho žitia,
a v ten čas mrie človek iba za pokojom;
jeho, ehudúka, však kára rozmanitá
práve včuľ obsypla starostí, bied rojom.
Cez deň pachtí sa, ni nedele mu tuto,
pozde líha, vstáva: leda zosnúť stačí;
dobrý starý krčmár — jak mi ho je ľúto...
Nech ho Pánboh zplna rúk požehnať ráči!

Teším ho; sa všetko napraví, len shovieť —
On pokrúti hlavou, pochybujúc o tom.
„Hej, napraví...“ neskôr tupo rečie, „bo veď
toť na kraji hrobu stojím; krok len, potom
V slzách padnem mu koľ krku, bôľu hrotec
v srdci, obličaj mu zrosím ešte bladší!
bo ten dobrý starý krčmár môj je otec...
nech ho Pánboh zplna rúk požehnať ráči!