Petőfi Sándor: A költészet

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

Ó, poézia svätá, ako veľmi
si ponížená, po dôstoji ti
jak šliapu hlupci, a to práve, keď
sa usilujú, by ta pozdvihli!
To rozhlasujú svetom kňazia tvoji
bez pomazania s krikom hlásajú:
vraj, svetlicou si, áno, veľkopanskou,
nádhernou, ligotavou dvoranou,
kam jedine len vo vyleštených
črieviciach možno slušne prichádzať.
Och, mlčte, falošní vy proroci,
cit! máčku pravdy v slovách vašich niet
Básnictvo nie je sieňou besednou, kani
dav vvfintený chodí klekotiť,
ten plevelový spoločnosti výber;
viac básnictvo je, takou budovou,
čo otvorená stojí komukoľvek,
každému, kto má žiadosť pomodliť
sa, slovom: kostol, do ktorého vkročiť
i v krpcoch, ba i boso svobodno.