Petőfi Sándor: A külföld magyarjaihoz

Ti fekélyek a hazának testén,

Mit mondjak felőletek?

Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,

Égetném rossz véretek.

Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;

De van éles hangu szóm,

Mely reátok átkait kiáltja,

Átkait irtóztatón.

Annyi kincse van hát e hazának,

Hogy nem is fér benne meg?

Hiszen e hon, e boldogtalan hon

Oly szegény és oly beteg.

És ti rablók! amit orvosságra

Izzad kínnal e haza:

Elhordjátok idegen bálványtok,

A külföld oltárira.

E hazán, mely porban esd kenyérért.

Nem esik meg szívetek;

Míg ő vért sír, poharaitokba

Kinn ti a bort töltitek.

És csak akkor tértek vissza, már ha

Koldusbot van nálatok:

Kit koldussá tettetek, hogy tőle

Ismét koldulhassatok.

Amiként ti e szegény hazából

Magatok száműzitek:

Vesse úgy ki csontotokat a sír

S a mennyország lelketek!

Pest, 1844. november

Voi te paiseet ruumiiss’ isänmaani!

Mitä teistä virkkaa vois?

Jospa tulta oisin, teidät tyynni

Polttain kaluaisin pois.

Tult’ en ole enkä liekin kieli;

Mut on teräv’ ääneni.

Kirousta vaan se huutaa teille,

Kirousta yhäti.

Niinkö maallamme on aarteit’, ettei

Siihen kaikki mahtuiskaan?

Köyhyyttäänhän yhä tää maa raukka

Sairastaa ja potee vaan.

Ja, te rosvot, minkä lääkkeeksensä

Maamme hikoo tuskissaan,

Sen te viette epäjumalille

Alttareille ulkomaan.

Isänmaa tää leipää kerjää, vaan ei

Sille riitä saalinne;

Verta itkee se, vaan pikarinne

Viinillä te täytätte.

Isänmaahan vasta mieron sauvoin

Takaisin te palaatte,

Kerjäläiseltä, min siksi teitte,

Vielä kerjätäksenne.

Niinkuin tästä köyhäst’ isänmaasta

Itsenne pois syöksitte,

Helmastaan niin hauta luokoon luunne,

Taivaskin niin sielunne!