Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
 
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
 
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
 
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
 
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
 
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
 
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
 
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
 
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
 
 
Pest, 1848. január

Hoj, včul je len pustá ozaj pustatina!
Lebo jeseň vám je hrozná rozgazdiná;
jaro čo i leto
shromaždia, tá hneď to
ľahtikársky zmárni všetko, po zázraku
pokladov že zima nenájde ni znaku.

Niet tam kŕdľa oviec s cvengom zádumčivým,
pastiera, čo píska tónom žalostivým;
i spevavé vtáčky
zmlkly, zo žitn áčky
bujnej nezavrieska chriašteľ ku obude,
ba ani len malý svrček nezahudie.

Jak zamrzlé more, chotára pláň gáni;
nízko lieta slnce, vták jak ukonaný,
čiže vekom také
je už krátkozraké,
i tra sa mu prihnúť, by dovidieť znalo...
Aj tak v pustatine vidí veru málo.

Prázdna dnes rybáreň i hájoveň heno;
ticho na staniach, dnu statky žujú seno;
keď ich večer zovú,
duria ku válovu,
tu vše, chlpáň, býča zryčí: neinačej
tiež von z jazera by pilo vodu radšej,

Dohánových listov vezme z kutíc trámu
bíreš, na prah dá ich, požižle, jak sa mu
to bičiakom zdarí;
pípku zpoza sáry
vyne, napchá, puká však — čo mu i zdochne —
a, či nie kde jasle prázdne? tu-tam fľochne.

Však i čárdy Čušia ozajst, až žial ich mať;
krčmár a krčmárka dlho môžu drichmaf.
hodiť do studnice
hoc kľúč od pivnice,
bo nik neobráti oja v tú ich stranu,
cestu v sneh zamietly vetry k nepoznaniu.

Teraz panujú koľ fujaky: z nich jeden
hore v povetrí sa krúti, pokým je deň,
druhý cvála tu doľ
sršivý čo kúdol,
iskrí pod ním sneh sťa kremeň, a ten tretí,
pasovať sa s nimi, v ústrety im letí.

K mrku keď uľahnú dennej po únave,
na rovinu zasa hmly zasadnú plavé:
i len v nich nákres je,
beťára jak nesie
kams’ na nocľah kôň, v dial’ zaberá a fŕka ...

Vlk zavyje za ním, nad ním havran škŕka.
Ako vyhnaný kráľ, kde už ríše lem je,
tak sa obzrie slnce vzad s obruby zeme,
ešte obzrie sa raz
s hnevom, a aj zaraz,
len čo na proťajší kraj zrak dôjde žhavý,
krvavá sa sklzne koruna mu s hlavy.