Petőfi Sándor: A téli esték

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Kam sa podel s neba jarabý pás dúhy,
kam kvet, nímž sa polia jarabely, luhy?
Kde potočný hukot je, kde spevot vtáčí,
všetok jari-leta skvost, šperk s inou zdobou?
Tam je všetko, len čo rozpomienka stačí
ich vyvolať, sťaby bledé tône z hrobov.
Iba sneh zrieť — chmáry, jak sa ukladajú;
ožobračela zem, zima obrala ju.

Jak žobráčka stará, ozaj, je zem; kýsi
z pliec jej biely, lenže vetchý kocon visí,
z ladu laty po ňom, i dier dosť však predsa,
z nich jej telo nahé vyzerá, tak v mraze
stojí tam, sa trasie... núdza šírkou štetca
spodobená je jej dvom na obraze.
Čo by robil človek von v tej mrcha chvíli ?
Teraz v izbe dnu je život roztomilý.

Žehná Boha, koho požehnaním odel
On, dav teplý kút mu a rodinku v podiel.
Akým blahom je dnes teplá chyža všade,
a v teplučkej chyžke rodinôčka ľúba!
Teraz čo chalúpka, to čarovný hrad je,
ak jest zkaď prikladať triesky do kozuba;
každé slovo aj, čo indv vzduchom
brnkne snáď, včuľ prostred srdca vletí uchom.

Najmä večery tie vtedy — krása! Klam i
mam, poviete čajs’, nech neznáte ich sami.
Za vrchstolom otec čeľadný si sedí
v dôverlivej vrave so susedom, s kmotrom ;
fajčia si. pred nimi krčah z hrubčov gliedy,
chovan hen z pivnice najstaršieho: na trom
aj dna nájsť mu neľza, čo jak sa s tým činia...
zločká, hneď jak peniaz plný je zas vína.

Ponúka ich hodná gazdiná to domu,
neboj, čo úlohou jej, že vyhne tomu :
hoj, vie ona dobre, čo jak v obcovaniu,
povinnosti zná si zpamäť, s dobrým menom
domu nezahráva; nik aj nesmie na ňu
trízniť, skupaňou že bola by či leňom.
Tam sa krúti-vrtí, prívet jej vždy sladší
znie: „Susedko, kmotrík, nechže sa vám páči!“

Tí sa poďakujú, chlipnú na tie slová;
keď im vytlie z fajok, napchajú ich znova,
a jak dym z nich túla v povetrí sa plavno,
tak si brúsia sem-tam umy ich, a vzatkom
časov čo sa dávno pominulo, dávno,
posbierajú, spomnú pekne za poriadkom.
Kto na chotár žitia má už pochod krátky,
nepozeráva rád napred, ale zpiatky.

U menšieho stola šuhaj, dievča: svieži
pár; tým o minulosť veru sotva beží.
Nač’ aj obierať sa im s ňou? Život celý
je pred nimi ešte, nie im za chrbáty:
duše ich v budúcna obzor zaletely,
snivé obzerajú východ ružovatý.
Kradmo usmejú sa, veľa nepovravia,
bohvie, a predsa sa znamenite bavia.

Tam v úzadí zasa iávky kolo pece
drobizg obsadil, sa hašterí a mece,
celý kopec detí domácich i hostí;
z karát stavia veže... Zbudujú i svalia...
honia za motýlmi šťastnej prítomnosti,
včerajšok huš! starosť ich o zajtra malá. —
Hľa, jak spratné miestko ! — neveryl bys’ proste: -
v izbe tej prítomnosť, prešlosť. budúcnosť je!

Zajtra chlieb sa bude piecť, osieva slúžka,
nôtiac; až dnu čuť, jak ťahá do tenuška.
Zškrípe žeráv studne nádvorím sťa v sváre,
na nocľah to kočiš napája si kone.
Hudú kdes’ Cigáni, najskôr na obare,
zďala slýchať basu, ako mrmle, stone.
A tie rôzne zvuky schodia sa a svijú
tu dnu v izbe v tichú, mäkkú harmóniu.

Padá sneh, ulica preds’ však očernela,
veľká, hrubá tmisko zatiahla ju zcela.
Chodákov niet temer, iba, zvrždiac kroky,
návštevník čo stúpa domov so svetielkom,
jeho lampáša svit blyskne pod obloky,
už aj spolkla ho tma; lampáš zmizne celkom,
tí dnu ale, jak bys’ im bol hádku zadal,
hádajú o dušu: kto to prešiel tadiaľ?