Az apostol (részlet) (Hungarian)
Sötét a város, ráfeküdt az éj.
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.
Egyetlenegy kicsiny fény
Csillámlik ott fönn a magasban
Bágyadtan s haldokolva,
Mint a beteg merengőnek szeme,
Mint a végső remény.
Padlásszobának halvány mécse az.
Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér: a nyomor és az erény!
Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csikosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly...
Aláhuzódik az
Eső vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A csengetyűzsinor.
A lég olyan nyomasztó
A sóhajoktól s a penész szagától!
A nagy urak kutyái tán,
Amelyek jobb tanyához szoktanak,
Eldöglenének e helyen.
Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem kelne el,
Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
S az asztal mellett egy pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy szuette láda,
Ez a szobának minden bútora.
Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény... az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a szemet?
Vagy e födél alatt lakók mind
Oly halványak valóban,
Oly kísértetszerűek?
Szegény család, szegény család!
Az ágy fejénél űl a ládán
Csecsemőjével az anya.
Boldogtalan kis csecsemő!
Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
Anyjának száraz emlejét,
S hiába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürűn omolnak könnyei,
Omolnak végig arcán
A kisded orcájára le...
Vagy tán nem is gondolkodik,
Csak megszokásból, öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek szeméből,
Mint a sziklából a patak?
Idősebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve durva lepedővel,
Amely alól kikandikál a szalma.
Aludj, kicsiny fiú, aludj,
S álmodj aszott kezedbe kenyeret,
S álmad királyi lesz!
Egy ifju férfi, a családapa,
Az asztalnál sötét homlokkal űl...
Tán e homlokrul árad a ború,
Mely a szobát betölti?
E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Insége és fájdalma van lefestve.
De ott alatta a sötét homloknak
Két fényes szem lobog,
Mint két bolyongó üstökös,
Mely nem fél senkitől,
S melytől mindenki fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasabbra száll,
Mig elvesz ott a végtelenben,
Mint a felhők között a sas! Publisher | Osiris Kiadó, Budapest |
Source of the quotation | Petőfi Sándor összes versei. 2. kiadás. Osiris Klasszikusok |
|
|
The apostle (extract) (English)
The town is dark, night lies upon it,
the moon roams over other regions
and the stars have closed
their golden eyes.
The world is black
as bought-off conscience.
One single, tiny light
glimmers above
faintly, faltering
like the eye of a languid dreamer,
like a last hope.
It is the pale light of a garret.
Who keeps vigil by the light of the lamp?
Who keeps vigil there above?
Two sisters: virtue and misery.
Great, great is the misery there,
it hardly has room in the tiny chamber.
The garret is small, like a swallow’s nest,
and not more ornate than the nest of swallows.
Dreary and bare are the four walls,
or they would be bare
had not mould painted on them flowers,
had not rain,
trickling down through the roof,
striped them moodily …
The heavy rain streak
reaches down
like a bell-rope
in a mansion of the rich.
The air is dense
with sighs and the smell of mould.
The hounds of the mighty lords,
bred in better quarters,
would waste away in such surroundings.
Pine bedstead, pine table,
which would not sell at a rag-fair,
a sack of straw at the foot of the bed,
a few straw chairs by the table,
a worm-eaten chest at the head of the bed,
these are the room’s furnishings.
Who are the dwellers here?
Shadow and light struggle
in the tired blinking of the lamp …
the figures, like dream images, are faded,
and loom vaguely in the dimness.
Does the feeble light deceive the eye?
Or, are the dwellers here
all really so pale,
such ghostly apparitions?
Near the bedstead, on the chest,
the mother sits with her child.
With hoarse moans the infant sucks, sucks
at its mother’s shrivelled breast,
and it sucks in vain.
The woman sits brooding,
and her thoughts must be sorrowful
for, like snow melting from the eaves,
her tears cascade down
upon the cheeks of the little one …
Or, perhaps, unwittingly,
merely out of habit,
the tears gush from her eyes,
like a brook from the rocks?
Her older child,
thank God, sleeps quietly.
Or does he only seem to be sleeping?
He lies on his bed near the wall,
covered by a coarse blanket;
the straw shows from under it.
Sleep, little man, sleep,
dream bread into your wasted hand,
and your dream will be kingly.
A young man, the father,
sits darkly brooding at the table …
Is it the gloom oozing from his brow,
that saturates the garret?
‘Tis a heavy tome, this brow,
the woes of the world, all are inscribed upon it:
this brow is an engraving,
the hunger and torment of a million lives
are etched into it.
But below the sombre brow,
two smouldering eyes flicker
like two vagrant comets
which fear no one
but are feared by all.
His gaze
soars always farther, always higher,
until it is lost up there in the infinite,
like an eagle among the clouds.
Publisher | Albion Editions, Manchester |
Source of the quotation | Hundred Hungarian Poems |
|