Petőfi Sándor: Az utolsó alamizsna

A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.

Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.

S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.

És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van...
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.

Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron.
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.

S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.

És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.

S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.

De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg...
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. -

Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé - nem tudni, hol? -
Az inségterhes életet.

Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg... fürteit
A gond, a bú kitépte rég.

"Egy-két garast, egy-két garast!"
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.

A részvét megkérdezte őt:
'Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?'

S nevét elmondja, s újra esd:
"Egy-két garast..." - 'Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.

Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.

Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!'

"O szép beszéd.. o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.

És a borostyán... oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.

Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos...
Koporsómat csináltatom."

Poet a mrcha sudby hnev
sa z jednej matky zrodili;
blizňaty boli, jedna krev,
vedno sa žitím tmolili.

Jak dnes, i vtedy bujnel strom,
pod ním si mnohý oddýchol;
aj básnik získal: konárom
ho daril na žobrácku hôl.

A toť mu spoločníci: ten
kyj žobrácky a sudby hnev;
tých dvoje čo mu verným len,
ostatné prehlo letkom pliev.

A varito, kde varito
mu? Básnik varito má preds’ ...
Hejveru mal on, mal i to,
čo zunelo až milá vec.

Do jeho strún bol pozašiel
za búrnej noci prsty raz,
a rachot hrmavičných diel
na kúzelný ten usnul hlas.

A nebo, čierňav zlobných hať,
keď čulo zun-zvon jeho hrán:
na pomstu začlo zabúdať,
i s hviezdnym smevom shliadlo naň.

A poet zlačnel po zmdlenie,
šiel medzi zástup človečí.
Znal: srdce ludské kremeň je;
no myslel: hudba obmäkčí.

A ktorá víchor uspala,
i vyjasnila nebesá:
tá pieseň, vonný zápal a
slasť, zas mu zo strún ozve sa.

Lež smysel piesne zhádol bár
i živel: nie tak ľudský um…
Tu nástroj stud jal, bôľu spáľ
mu rozčesol hruď, sboril v rum.

To príbeh varita. — Nuž a
s básnikom čo? On — ťažký zved,
kde, v ktorom kúte okružia? —
bolestil dlho v tiesni bied.

Pred pokolením mladším znov’
po rokoch vzkrsol vyhublý.
Nezbelel vlas mu starobou:
strasť a žiaľ mu ho vyskúbly.

„Groš lebo dva. groš lebo dva!“
tak tichým hlasom žobronil:
a otrčená zachvieva
sa dlaň, sťa vetrom suchá byľ.

Tu súcit sa ho spýtal: ,Kto
si, synu núdze, jemuž pôst
ten, zaprúc milosrdenstvo,
súdila božia prehlivosť?‘

A meno povediac: „Ach, hej,
groš, dva... lenlúdi.,Dočkaj, príď,
decko ty slávy večitej!

Roh hoja od dnes má ťa kryť.
voj vehlas plá sťa nebo, ním
keď k polnoci hviezd zblýska roj;
čo prv znel v púšti volaním,
toť obdivujú nástroj tvoj.

Poď tedy, poď, vem za strapy
tie žobráka šat parádny,
čelo ti brečtan oblap, i
sám k hodo-stolu zasadni!’
 
 „O, krásna reč... ó, vďaka! No
ja nie som hladný; za hodváb
hoc, tobôž nie je potrebno
začarať handry mojich háb.

A brečtan ... ó, kým skvostom on
v skráň mladoňa, jak svedčí mu;
však prútky — škoda vrúbiť doň —
sa na suchom pni neprijmú.

Lež ak dáš groš-dva, všeliká
ti z pŕs tých vďaka s dávkou chvál;
o plácu stolár modliká,
hej... rakev som si zrobit dal.