Petőfi Sándor: Azokon a szép kék hegyeken túl…

Azokon a szép kék hegyeken túl
Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
Kit boldoggá egyedűl szived tett;
Napkeletről messzebb napkeletre
Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,
Odaviszlek szép Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes magányba.
Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
Mert ott csak a természet lesz vélünk,
A dicső, az örökszép természet,
Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
Kit sohasem kaptam hazugságon,
Ki elűzi a lélek kigyóit,
Ki sohasem sebesít, de gyógyit.
Ottan élünk a világtol távol,
Semmi sem jut el hozzánk zajábol,
Csak az a halk, tengerféle morgás,
Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
S mely meg nem zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb álmakba ringat.
Odaviszlek, egyetlen virágom
A nagy földön, e nagy pusztaságon,
Ott gyakorlom én be ezt a régen
Óhajtott szót: kedves feleségem!
 
 
Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

Iza onih modrih gorskih bila
Od sada živećeš, moja najmilija,
Privijena uz svog srećnog muža
Kome milje tvoje srce pruža;
Upoznaćeš dragosti daleke
U rumeni nove zore neke,
Dubrave Erdelja, samotnice,
Podastreće pred nas svoje lice.
Usudu verni smo i ti i ja,
Jedini drug nam je priroda,
Vekovečno divotno jestestvo,
Zanosa i divljenja nam mesto.
Ima li druga boljeg, kaži,
Što nikad ga ne uhvatih u laži,
Što senku s duše bolne skida,
Ne nanosi rane već ih vida.
Živećemo izvan svakih muka,
I neće nas taći svetska buka,
Samo romor nalik bruju mora,
Odjek nekih dalekih razdora,
Nemoćan da rastera nam snove
Dok nas uljuljkuje u zanose nove.
Tamo te vodim, jedini moj cvete,
Samoća i pustoš gde nisu uklete,
Ne bi li reči za te izmišljene,
Ženo moja mila, grunule iz mene!