Petőfi Sándor: Dalaim

Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánnyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömemben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsen,
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!

Rozmýšľajúc vše, sa pozadumám,
ani neviem, čo za myšlienku mám;
preletím vlasť, jak je dlhá-šíra,
ba zem, celý okruh všehomíra! —
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše,
luno-lúče snivej sú mi duše.

Namiesto že rojčím, zájmov prostý,
snáď mal bych žiť radšej budúcnosti
i sa starať... ech, reč predaromná!
dobrý je Boh, postará sa o mňa. —
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše,
motýle sú nedbalej mi duše.

Ak tak stretnem švárne dievča, v ume
ešte hlbší hrob vykopem dume;
zahladím sa v devin zrak až k spodu,
ako hviezda v tichú plesa vodu. -—
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše,
divé ruže to ľúbostnej duše.

Ľúbi deva... ? Radosť javím pitím;
Nie ma? Musím piť, bo horkosť cítim.
A kde pohár s vínkom vôkol chodí,
tam hneď rozmar jarabí sa zrodí.
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše.
dúhy sú mi podnapilej duše.

Och, však kým mám pohár v ruke, mnohý
národ v okovách má ruky-nohy:
i jak veselo znie cveng- pohára,
tak pút štrk sa smutne prihovára. —
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše,
mrákavy sú skormútenej duše

Lež nač’ trpí v rabstve ľud, čo väzy
nevystrie, by strhal si reťazi?
Na to čaká, z božej milosti že
mu ich hrdza s rúk-nôh shryzie-slíže?
Piesne, ichž klík tu sa vo mne ruše,
hromy-blesky hnevnej sú mi duše.