Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...

Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

"Világszabadság!"

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyugatig,

S a zsarnokság velük megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. -

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassú gyászzenével

És fátyolos zászlók kíséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

Pest, 1846. december

Myšlienka trápi jedna ma:

mat umrieť medzi duchnama

v posteli, tíško zvädnúť kvietkom, hmyz

do nehož tajmo zatína svoj hryz;

jak svieca stráviť sa, stlieť pomaly,

juž v pustej, prázdnej izbe nechali.

Nie takúto smrť daj mi, oj,

nie takú smrť daj, Bože môj!

Nech stromom som, nímž pára blesku sila,

či víchrica čo z gruntu vytruštila;

nech skaliskom, čo s vrchu v údol krutý

hrom, zatriasovší nebom-zemou, zrúti...

— Keď národy raz otrokov,

zunujúc jarmo, s túžbou vysokou

tak vyjdú v pole, v tvárach zábron sporý,

prápory v rukách — tiež sťa krýdla zory —,

a s tých to sväté heslo zahovorí:

"Svetosvoboda!"

a toto od východa

po západ zhučí vrava veliká,

a tyranstvo sa s nimi spotýka:

tam buď si môj pád,

kde umriem tak rád,

tam junácke srdce mi z krvi nech stečie.

a perí ston doslov svoj plesný keď rečie,

nech polkne ho ocele štrngotný zvuk,

vresk trúby i hrmotný kanónov hluk,

a cez moju mŕtvolu

nech fučiace paripy hor’-dolu

si strečkujú, erdžajúc k víťazstva sláve,

a tam nech ma nechajú v rozšliaplom stave.

Tam moje kosti nech sú sobrané,

keď pohrebu deň veľký nastane,

kde pri sviatočnej trúchlo-hudbe tichej,

v sprievode zástav, flórom ovitých, hej,

hrdinov v spolný dajú hrob, ichž čata

ti v obeť padla všesvoboda svätá!