Petőfi Sándor: Fürdik a holdvilág az ég tengerében

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében:
Sűrű a füvön az éj harmatozása,
De sűrűbb két szeme könnyének hullása.

Baltája nyelére támaszkodva mondja:
"Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
Édesanyám, mindig javamat akartad;
Édesanyám, mért nem fogadtam szavadat?

Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
Most is köztük élek magam szégyenére,
Ártatlan útasok nagy veszedelmére.

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:
Édesanyám meghalt... kis házunk azóta
Régen összeroskadt... s áll az akasztófa."

Kúpe sa mesiačik v neba oceáne,
prostred hory zbojník zadumal sa žiaľne,
husto porosila trávu rosa noci,
hustejšie však slzy ronia jeho oči.

O valašku sa on oprie zarmútené:
„Že som sa len dal na veci zabránené!
Mati moja milá, dobre chceli ste mi,
že som nepočúvol, banujem dnes veľmi.

Nechal som dom rodný, dal sa na tuláctvo,
u zbojníkov, kmínov našiel som si bratstvo,
aj včuľ s nimi žijem, sebe na potupu,
pútnikom nevinným na škodu a zhubu.

Rád by ja šiel domov, zhodil toto jarmo,
nechal týchto tuná, no už všetko darmo:
mať už v hrobe leží ...domec fujavica
vzala odvtedy ... a stojí šibenica."