Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálódik a cimbalmos,

A legények kurjongatnak,

Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!"

Bekopognak az ablakon:

"Ne zugjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek, kopogtatnak:

"Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus

Kraj dediny krčma vetchá,

pri Samoši drepie hnedká,

aj by sa v ňom shliadla veru,

keby nie čas ku večeru.

Noc sa blíži tichej chôdze,

svet zamlkne; na prievoze

hlivie kompa prikrútnutá,

v nej tma čuší bez pohnutia.

Krčma však je hlučná, bysťu!

Pásu ruky cymbalistu,

mládencov si výska chasa,

až oblokmi to otriasa.

 „Krčmárka, hej, švárna, vína

najlepšieho! Buď starina,

sťa môj ded, v ňom ohňa sila,

jak mi ho má mladá milá!

Zahraj, Cigán, lepšie zahuď,

na tanec mi zabieha chuť,

pretancujem groši vela,

vyskáčem si dušu z tela!“

Zabúchajú do obloka:

 „Nehukocte tak zdivoka,

od pánov vám odkazujú;

šli spať, pokoj požadujú.“

 „Čert posadni tvojho pána,

a ty hybaj v peklo, saňa!...

Zahraj, more, natož nôtu,

čo hneď za košelu totú!“

Prídu zas, zaklopú: „ Majte

vzhľad, sa tichšie zabávajte;

veru vám to Boh odplatí:

chorá mi je drahá mati.“

Žiaden slova neodpovie;

dopijú hneď, pohotové

skončia muziku, a lúče,

rozídu sa domov rúče.