Petőfi Sándor: Falun

Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.

Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A hazatérő nyáj kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.

A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszu árnyat vet.

Miként csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz-halált,
A napot csillagok s hold követik.

Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.

A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.

Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fehér kenyeret.

S midőn szőlőmbül s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fehér kenyeret
Piros menyecskének fehér keze.

S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.

Som kráľom včuľ vždy slnca na sklone.
Lúč, nímž ma skrápa, sťaby ruže brat;
tie jeho ružné lúče pokonné
na purpur farbia povšedný môj šat.

S rozkošou schodím v ten čas okolie,
vykročiac z domku; šírym pod nebom
sa vracia statok v prachu kúdole
na nocľah, cengajúc i klepúc vtom.

Do rozkochania načúvam tej hre,
i rozkochaný hladím koľ seba;
nesmierna roveň, kam len oko zre.
ma otáča, lem máčuc do neba.

Na roviny tej mori bez končín
strom tu-tam čnie, sťa sihoť z tichých vôd.
a v modlitbe kam túži moslemín,
ta dlhú hádže tôňu: na východ.

Jak v bitke vojak z rán, i slnce tak
tiež vykrváca, sklesne naposled;
i jak smrť chrabrú sláva: luny vďak
a jas hviezd slnce nasledujú hneď.

Koľ mňa je noc, noc svetlá; v hviezdnatej
tej noci sníva tíš však, že sa zdá.
jak čul bych, čo hrá v lune vysmiatej
Dávida kráľa harfa zlatistá.

Z blízkeho plesa húsok divokých
zriem kŕdeľ tiahnuť v diaľky priehlbeň;
z pŕs tak mi vzlieta, ulieta — ni dych —
ctižiadze, chýru mnohý divý sen.

Zabúdam na Pešť, jej hluk, všeliké
na predsavzatia pyšné v budúcnu;
lepšie by... hútam si, tu žiť mi, kde
i na mňa skoro iní zabudnú.

Čo zvelebenom je ma po mene ?
S tým pokoj mi! — Mňa tých je do potrieb:
bych vinohrad mal, záhon, červené
čo vínko rodia, hej. a biely chlieb.

A z vinice keď, s role odvolá
ma domov večer: večeru vše, síc’
z tých plodín len, nech rúčky nastolia
mi biele nevesty, sťa zore, líc.

A smrti pozdnej prst jak manželu
i žene zatlačil zrak: starčekom
nech obom v jednom hrobe ustelú
s nepretvárivým vnuci nárekom.