Petőfi Sándor: Háborúval álmodám…

Háborúval álmodám az éjjel,

Háborúba hítták a magyart;

Fölhivó jelül, mint hajdanában,

Országszerte járt a véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára,

Akinek csak egy csepp vére volt.

A szabadság drága koszorúja,

Nem hitvány pénz volt a harci zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,

Az enyém, leányka, s a tiéd;

S én, hogy haljak a honért, elhagytam

Házasságunk első éjjelét.

Úgye, lyányka, a menyegző napján

Menni és meghalni, szörnyű vég?

És mégis, ha rákerülne a sor,

Ugy tennék, mint álmomban tevék.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Sodasta menn’-yönä näin mä unta:

Unkari se kutsui poikiaan;

Miekka verinen, kuin muinoin, kulki

Arpakapulana halki maan.

Joka mies, kell’ ykskin tippa verta

Sydämessään, tuosta riemahti;

Vapauden seppeleen – ei halpaa kultaa –

Palkaks oli saava soturi.

Ja hääpäivämme se päivä oli,

Sinun, armas tyttösen’, ja mun;

Maamme suojaks kuoloon mennen jätin

Autuutemme juuri aljetun.

Näin hääpäivänänsä kuoloon mennä –

Eikö, armas, kauheaa se ois? –

Kuitenkin, jos tulis siks, en toisin,

Kuin täss’ unessan’, mä tehdä vois!