Petőfi Sándor: Három madár

Három madár van, akit szeretek,
Három madárról mondok éneket.
Ha oly szép lenne rólok énekem,
Amily nagyon én őket szeretem,
Amennyi boldogságot, örömet
Ezen madarak nékem szerzenek!

Az első madár egy kis cinege,
Nem sérti őt a télnek hidege,
Nem háborítja őt meg semmi vész,
Télben, viharban vígan fütyörész,
Vigan ugrál a száraz ágakon,
Mint a pillangó a virágokon,
Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,
Jön és megyen, máshol van untalan,
Alig képes kisérni őt a szem. -
Kedélyed e cinege, kedvesem!



A második madár egy csalogány,
Elrejtve él a lombok alkonyán,
Nem látja más ottan s mást ő se' lát,
Kis fészke néki az egész világ,
Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémü neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
Gyönyörködjék e dalban, aminő
Hozzánk csak legszebb álmainkban jő,
Amelynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szűl egy örömet,
Mert mindenik hang egy szent szerelem. -
Ez a csalogány szíved, kedvesem!





A harmadik madár egy ifju sas,
Szárnyának röpte merész és magas,
A villámokkal egy tanyán lakik
S tekintetét fölküldi a napig.
Nyugodt időben alszik, elvonúl,
De ha vihar jön és üvölt vadúl,
Fölébred a sas szendergésiből,
És a viharnak karjaiba dől
És vinni hagyja magát általa,
Mint viszi a lovast a paripa
Rémítő bátran, szörnyű sebesen. -
Ez a sas a te lelked, kedvesem!





Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás, mesés
Teremtmény! s én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

Tri vtáky sú to, ichž mám zvlášte rád;
o troch vám vtákoch idem zaspievať.
Kiež tak by pekný bol môj spev a rým
o nich, jak veľmi ja ich návidím,
jak veľa blaha, techy, rozkoše
mi títo vtáci poskytujú vše!

Nuž, prvý vták je malá sýkorka.
Jej zim-baba sa netkne, bosorka,
nezmýli nesnahy ju žiadne zlo:
za mrazu, chumle hvízda veselo,
si po konárkoch skacká, holých bár,
jak hravý motýľ s kvietka na kvet v jar,
čo bezstarostné decko hupká si,
hneď príde, ujde zas, sťa dákasi
by vrtieľka je voždy inode,
zrak ledva stačí za ňou v sprievode. —
Sýkorka táto — tak sa javí, hľa —
je tvoja myseľ, žienka premilá!

Vtáčaťom druhým je zas sláviček.
On skryte žije v šere vetvičiek,
nik nevidí ho, ni on nikoho;
to jeho hniezdko, trebárs nemnoho
je stavby na ňom, je mu celý svet:
v ňom vyspevuje, i keď začne, hneď
ututle súmrak hlukot kdejaký,
by neprerušil jeho piesenky,
by tešily sa zem i nebesá,
kochaly v piesni, aká primkne sa
ku uchu nášmu v najkrajšom ak sne.
jejž každý zvuk sťa tklivé zvonenie
žiaľ jeden pochová a splodí zas
i jednu radosť, lebo každý hlas
v tom harmónie venci velikom
je jednou svätou láskou. — Slávikom
tým — takto zavše predchodí mi, hla —
je tvoje srdce, žienka premilá!

A tretím z v tákov tých je orlíča.
Tie jeho kriela smelí, nosičia
to, vyšinú ho nad oblakov štít;
tam s hromo-blesky spoločný má byt,
a pozor svoj až k slncu vysiela.
Keď počasie je kludné docela,
sám pokoj a mier, spí si v ústraní;
no keď tak víchor príde zdychčaný,
divoko zreve, začne duriť sa:
tu scítne z driemot mladá orlica,
sa víchru takoj hod! do ramien,
ním dá sa uniesť, a on, jakby len
paripa s jazdcom, tak v svet trieli s ňou
s odvahou strašnou, hroznou rýchlosťou.
Tá orlíčka — tak sa mi činí, hľa —
je tvoja duša, žienka premilá!

Máš myseľ decka, srdce ženštiny
a mužskú dušu, tvore báječný!
Ni neviem, čo je väčšie, odhádať:
či láska moja, či môj obdiv snáď?