Petőfi Sándor: Honfidal

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű... mert könnyeim
Beléperegnek!

Tvoj som, vlasť, srdcom-dušou tvoj,
domov môj ľúby!
Koho, ak teba nie, by ja
miloval, ľúbil?

Hruď moja chrám je, obraz tvoj
oltár v ňom tvorí;
ty trvaj, a ak treba: chrám
pre teba zborím;

a hruď, než klesne, modlitbu
vydýchne v šťastí:
Požehnaj, bože, požehnaj,
požehnaj vlasti!

No nepoviem ja pred nikým,
neskríknem to ja:
že ty si v šírom svete tá
najmilšia moja.

Sledujem krok tvoj za krokom
tajne, no verne;
nie ako tôňa pútnika,
len keď je pekne.

No ako rastie tôňa, keď
sa zvečerieva,
tak vzrastá žiaľ môj, keď sa, vlasť,
nad tebou stmieva.

A idem, kde tvoj verný zbor
pozdvihne čašu,
by osud svätý život tvoj
zas viedol k jasu;

a do dna víno vypijem
z pohára svojho,
hoc trpké je ... bo prúdi prúd
sĺz mojich doňho!