János vitéz (részlet) (Hungarian)
Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte. De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva, Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’; Kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
„Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!” Kukoricza Jancsi így szólott hozzája: „Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy énnekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra, csak egy pillanatra, Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”
„Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert máskép velem rosszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”
Ezeket mondotta szőke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”
Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. Publisher | Osiris Kiadó, Budapest |
Source of the quotation | Petőfi Sándor összes versei. 2. kiadás. Osiris Klasszikusok |
|
|
Johano la Brava (Esperanto)
Ard-radie brilas la vizaĝo suna De l' ĉiela supro al ŝafisto juna. Estas superflue, ke ĝi tiel ardas, La ŝafist' sen tio tro varmege fartas.
Ama fajro brulas en la juna sino, Dum li paŝtas gregon ĉe la vilaĝ-fino. Dum la greg' paŝtiĝas tie, freŝherbare, Li sur sia pelto kuŝas nenifare.
Ĉirkaŭ li odoron flora mar' elspiras, Sed atenton lian floroj ne altiras. En ŝtonĵet-proksimo rivereto fluas, La rigardon miran tien ĝi algluas.
Sed ne de l' rivero al la brilo onda, Sed en la rivero al knabino blonda, De l' knabino blonda al la svelta korpo, Al harplektoj longaj, ronda brusto-volbo.
Ĝis genu' refalde ŝi la jupon havas, Ĉar en la rivero ŝi tolaĵon lavas. Blankas super akvo genueto bela, Jen por nia Janĉi la plezur' ĉiela.
Ĉar sur la herbejo ŝafgardisto nia Janĉi Kukorica estas, ne alia. Kaj ŝi, kiu lavas tolon en rivero, Estas Ilnjo, lia perla kor-juvelo.
"Perla kor-juvelo, Ilnjo, mia ĉio!" Janĉi Kukorica diras kun pasio. "Alrigardu do min, en la tuta mondo Ja vi estas mia sola ĝojo-fonto.
El prunel-okuloj ĵetu al mi lumon, Venu el la akvo, venu en brakumon, Venu al la bordo, nur momenton fuĝan! Mi l' animon kisos sur la lipon ruĝan."
"Sciu, kara Janĉi, mi elirus ĝoje, Se ne tiel urĝus la labor' ĉi-foje. Mi rapidas, male spertos mi insulton, Stifinfan' mi estas, tio diras multon."
Tiel blonda Ilnjo finis la parolon, Kaj ŝi vigla-mane lavis plu la tolon. Sed nun la ŝafisto levis sin, kaj iris Al ŝi pli proksimen, kaj alloge diris:
"Venu, ho kolombo, turto mia eta, Pri l' brakum' kaj kisoj tuj mi estos preta. En proksim' ne estas via panjo stifa, Ho ne lasu do min morti kis-soifa."
Li ŝin el la akvo logis dolĉ-parole, Kaj ŝin ambaŭbrake ĉirkaŭprenis mole, Kisis ŝian buŝon nek du-, nek cent-foje, Nur la bona Dio scias, kiomfoje.
Source of the quotation | http://egalite.freeweb.hu |
|