Petőfi Sándor: Kéket mutatnak még…

Kéket mutatnak még a távol erdő
Virító fáin a zöld levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
Ha vakmerő harcosként rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a fergeteg.

Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
Ha vőlegényét várja, a napot;
S harmatkönyűket sír még a bús özvegy,
Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok árva magzatot.

Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
Hanem most már nem látom ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
Rám nézve kél átláthatlan magasra,
S elrejt előlem földet és eget.

Či modrajú sa ešte ďalekých hôr
stromovím skvitlým lístky zelené?
A Dunaj pení-li sa, nezbedný or
jak, odvážnym keď bojcom švihne víchor
sa krepko naň a v cval ho zaženie?

Čí pýri choť sa krásna ešte. zora,
keď slnce čaká, svojho ženícha,
a vdova, noc, keď zájde v nebies dvor a
roj spatrí sirôt, hviezd: či žiaľom chorá
zaslzí rosou, vánkom zavzdychá?

Nesmierny prezrel som raz obzor snadne,
no dnes už nevidím toť čudesa:
ten kopček, pod nímž milá mi tlie na dne,
on na vršisko vzrástol nepriehľadné
i zacláňa mi zem a nebesá.