Petőfi Sándor: Képzetem

Még mit nem mondanak!

Hogy az én képzetem

Alant jár, magasra

Föl nem röpíthetem.

Lent jár a föld szinén,

Ha ugy tartja kedve,

Sőt a föld alá is

Van gyakran sülyedve;

Mint buvár, sülyed a

Mélységek mélyére,

A legmélyebb tenger:

A szív fenekére.

De ha mondom neki:

"Szállj a magasra fel!"

Felszáll s a légben mint

Pacsira, énekel.

S ha ekkor biztatom:

"Még följebb, képzetem!"

Vele a sasokat

Rendre megkergetem.

A sas mind elfárad,

De nem fárad ő el,

Egy utat kezd a leg-

Magasabb felhővel.

És a felhőknek sem

Társa ő sokáig,

Egyenest fölfelé

Tör az ég boltjáig,

És ha ekkor épen

Napfogyatkozás van:

Az elsötétedett

Nap mellett elsuhan,

Elsuhan mellette,

Egyet pillant rája,

S megkerűl a napnak

Elveszett pompája.

És az én képzetem

Még ekkor sem pihen,

Hanem a legfelső

Csillagzaton terem,

S ott, hol már megszűnik

Az isten világa,

Uj világot alkot

Mindenhatósága - -

Pest, 1845. augusztus elején

No kaikkiapa kuuluu!

Vai runon’ aina vaan

Matelis maata myöten,

Ei ilmaan kohoiskaan? –

Se tosin maassa mataa,

Kun niin mun käskyn’ on;

Pujahteleepa, joskus

Se myös maan rakohon.

Ja usein sukeltaa se

Syvimpään syvyyteen

Syvimmän valtameren, –

Inehmo-sydämeen.

Mut. kun taas käskein lausun:

”Nyt kohoo korkeellen!”

Koht’ ilmaan lentäin laulaa

Se niin kuin leivonen.

Viel’ yllyttäin mä huudan:

”Ylemmä nouse vaan!”

Se kohoo kotkain kanssa

Lennossa kilpaamaan.

Väsyvät kotkat viimein,

Ei väsy runoni.

Nyt taivaan pilvein rantaa

Jo tuolla kulkevi.

Ja eipä viihdy kauan

Parvessa pilveinkään;

Se kohti taivaan kantta

Jo lähtee lentämään.

Ja pimennyt par’aikaa

Jos päivän paiste ois,

Sivuitse suhauttain

Runoni ehtii pois.

Sivuitse suhauttain

Pimeesen päivään luo

Vain yhden katseen, kohta

Kirkasna paistaa tuo.

Vaan runon’ yhä nousten

Ei viivy vieläkään;

Se saapuu tähti-tarhaan

Kaikista äärimpään.

Ja siellä, niihin loppuu

Jo luomat Jumalan,

Se kaikkivallallansa

Luo uuden maailman!