Petőfi Sándor: Mosolyogj rám!

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

an>e snád,
či labute jak
dve budeme sa
na mori večná tíško kolembať?

Usmej sa mi, drahá žienka; dnes, ach,
na zemi niet kvietka, na nebesách
hviezdy niet, čo nahradiť by mohlv
vzhľadom na milotu úsmev tvoj.

Ak už tvárou ti preds’ vzkrsne chmára,
vetrík však, ju odviať, neprifára,
aspoň ju zrob nežnou, pozláf, prosím,
ju úsmevu svojho úsvitom. —

V pustej zime pustý na ohrade
strom s kou túžbou, s kým dychtením mladé
čaká jaro, čo mu kvetúcich zas
vetvíc dá i vtáčkov spevavých!

Pútnik, pol čo sveta schodil var’, i
za noci sa octne na chotári
rodnom, ako číha: kedy biysne
z domku v zrak mu vľúdny kahanček! ?

A nemocný, ktorý na postlaní
smutnom dlho do tmy nočnej gáni,
sám a sám: jak nyjúc-mrúc až čaká
vzchodiaceho slnea prvý lúč!

A umrlých telá, zatvorené
v rakvách, jak čakajú na vzkriesenie!...
Och, a preds’ ja i od týchto všetkých
ešte väčšmi čakám úsmev tvoj!

Usmej sa!... Ja, muž tvoj, vzal sa pýtať,
v jehož knihe srdca vieš-li čítať:
môž’š znať, v nej že každý riadok žitím
je, hotovým umrieť za teba!

I že tvári ti zrkadlom stále
duša moja, zväčšujúcim ale,
v ňomž je záder zrovná dýkou, čo je
tvojho čielka leda vrásočkou.

Nuž usmej sa. blaha zdroju zlatý!...
Rty čo, rúčky, nôžky bozkáva ti,
tvojich snov kto strážcom je vždy, tôňou
žitia tvojho: tvoj muž prosí ťa.