Petőfi Sándor: Szüleim halálára

Végre megtörtént a
Rég várt viszonlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
Akiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körűlöveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek áldás, az átok énnékem,
Melytül szegény szívem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, akik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek,
Nem is jőnek vissza!
Omló könnyeimet
Sirjok halma issza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orcáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájok lemenjen;
Mentsen isten tőle!... édes jó szülőim
Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
Szerető szivök a sírban sem pihenne,
Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát...
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel...
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját...
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!

Konečne raz shliadka
preočakávaná,
niet z nej útechy, niet
na nej požehnania.
Videl som si otca... či len rakvu jeho,
z tej tiež iba hrana bola ku dohľadku,
i tú v cmiteri som videl, vedľa neho
keď sme uložili dobrú moju matku.

Nemám otca, matky,
ni ich napozatým
nebudem mať, ichž bych
k prsiam privil vzňatým,
ktorým bozkával bych i tie stopy nôh ich.
bo o krvi sŕdc ma vychovali, páskou
zem jak obopína slnce z lúčov mnohých,
otáčali ma, hej, svojou svätou láskou!

Och, nač’ pošiels’, otče,
mati, nač’ tiež za ním?
Viem, je pokoj hrobov
pre vás požehnaním;
no čo požehnaním vám, mne kliatbou vadí,
pod ňouž moje srdce už-už schradá-stydá!
Keď tak zachodíte so mnou, čo ma radi,
jak sa mám tým úfať, čo ma nenávidia?

Tu ma zanechali,
pošli bez návratu!
Rov ich pije slz mi
sprchu prebohatú.
Tečte, slzy moje, teč, ty vrelá riava,
na lad hlaď ich tvári tichým vsakom doliezť,
od teba nech zvedia: sirota ich pravá
akú rozháralú na duši má bolesť!

Ale nie, nie, radšej
oddialim sa ztadiaľ,
než bych prúd slz svojich
precediť k nim žiadal;
chráň Boh!... nech tak dobrí rodičia by moji
zacítili horké syna svojho city,
bolo by i v hroboch — sŕdc ich po pokoji,
žiaľom bol by celý byt im prevečitý.

S Bohom tedy, s Bohom ...
Len raz ešte s vaším
zobjímam sa krížom
hrobným, ujdúc s ťažším ...
Na ňom priečka tá sťa ramená by boly,
jak by vystierali ruky otec i mať...
hádam vstali z lozí totých pre mŕtvoly,
ešte raz si syna chcejú vyobjímať!