Petőfi Sándor: Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

Malý dom tam pri Dunaji veľkom;
ó, jak drahý mi ten domček! Celkom
slzami mi zájde zrak, sa zatmí,
koľko ráz len zíde na pamäť mi.

Kiež bych bol v ňom zostal do posledu!
No človeka jeho túžby vedú;
mojim vzrástol sokolí brk v krátku:
opustil som rodný dom i matku.

Muky vzblkly v ňádrach rodičkiných,
keď som v rozchod tknul sa úst jej siných,
a ni ľadovými pod perlami
slz jej nepotuchly múk tých plamy.

Jak zobjala chvejným ramenom ma,
jak zdržala vrúcim slovom doma!
Och, nech vtedy svet tak znám v tvár z tvári
bezúspešne nezdŕža ma vari.

Nádejí čo zornička nám bronie,
budúcnosť — to čarovný záhon je;
len keď sme už v labyrintu tlame,
žalostný svoj omyl pobadáme.

I mňa že len nádej ligotavá
huckala, nač’ o tom komu zpráva;
že čo mocem svetom sa, sťa ši’lo
sto tŕňov mi do nôh za vädlo?...

... Do rodiska známi idú nazad;
dobrej matke od nich čože vzkázať?
Ohláste sa, zemkovia, ak vedia
domku nášho cesta by vás viedla.

Recte jej, nech slzy staví časté,
bo jej syna až zahŕňa šťastie             
Keby znala, ach, jak biedim-strádam,
neborkej by srdce puklo hádam!