Minden búcsú tapintatlan. Az elválás sóhaja
szénmonoxiddal telített a többesszám első
személyben fogalmazás néptelen sikátorában.
Emlékek ózonfelhője mérgez. Ha sokáig
fénybe nézel és utána lehunyod szemed,
egy új hajnal alaprajzát mutatják a hajszálerek.
Fejjel lefele. Ahogy a világ. Beszédhibás
égtájakkal. Keletről hadaró havak. Nyugat dadog.
Délről átlátszó üzenet. A válasz
Észak szájpadlásába szúródó halszálka.
Szerelmeid: anyád, gyermekeid, hazád.
Most és mindörökké. A többi elenyészik.
2
A késlekedő álmok és a sietős halál között
elfelejted az alkalmazkodás ritmusát. Az vagy,
aki mindig is voltál, s aki mindig leszel, hiába
érnek utol ismeretlen találkozások. A látszat
márványtömbjébe vésed arcvonásod.
Ünnep van. Ilyenkor az emberekben emelkedik
a könyörületesség higanyszála.
Tisztában vagy vele, azért vagy most elveszett,
hogy egyszer bizonyosság lehess. Az esték
mozdulatlan félhomályában az otthon fénye.
Felkapart seb, vérző emlék. Szívszorítás.
Jobban mint máskor.
