Véletlenszerű széllökések. Elvékonyul
bennük a beszéd. Vaktában szétszóródnak
az álom színei. Átitatják a hajnalt. A napok
elvágtatnak és nem térnek vissza, mint a
felriasztott őzek.
Az alkony közönséges borvirág
az ég arcán. Valami fáradt bánat ül a házak
ablakszemében. Éjjel kitágul a sebezhetőség
tartománya. Szoprán hangú jégcsapokról
a kihalt utcára cseppen a várakozás.
Befagyott tócsán a világ sérüléseinek látlelete.
Pulzáló csillagokból egy kitagadott gyerek képmása.
Tekintetében indigókék rémület. Egyedül marad.
Végleg. Akár egy vers, amit sosem szaval el
a téli fasor névtelen rigókórusa.
A békesség szentélyébe kúszik a felejtés árnya,
mint soha bemutatott orgonaszóló hangneme.
A hátralévő idő mollja.
