közénk feküdt a helyi idő. szerettem
volna délkörödhöz igazítani dzsípieszem,
de a tehetetlenség vulkanikus folyamatai
szíved felszínén kérget képeztek,
és mint az univerzum egyetlen lakható
bolygója új keringési pályára álltál.
sötétségek irgalmatlan szakadékában
feltérképeztem a szeretet hegy-vízrajzát,
ám a benned nyíló távlatok csapdáiban
vas íze volt a szabadságnak.
szingli zoknik kerítője lettem, mindnek
párt kerestem, remekül mutattam, magas
nő felemás zokniban. megsirattam a vak
tócsákat, mert nem látták mélységüket, így
sohasem ismerhették meg a magasságot.
megöleltem helyetted egy vadkörtefát,
ami alatt éjszakánként egy jámbor
sárkány énekelt a szeretethiányról.
együtt sopánkodtam a fajtiszta utcákra
űzött korcs kutyákkal, akik már csak
az Isten hidegének kellettek,
és nem kis elégtétellel néztem végig,
ahogy a köd leigázta a hazug végtelent.
