Pilinszky János: Il deserto dell’amore (A szerelem sivataga in Italian)

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Un ponte, una strada d'asfalto ardente,
svuota le tasche con il sole
tutto quanto mette in mostra.
Sei solo nel tramonto catatonico.
 
II paesaggio é come un fondo crespo di fossa;
cicatrici roventi nell'oscurità luminosa.
Tramonta. Lo sfavillio agghiaccia,
il sole acceca. Mai scorderò, fa estate.
 
Fa estate e caldo sfolgorante.
Fissi stanno i pennuti, lo so, nemmeno un'ala sbatte,
come cherubini infuocati,
nelle scheggiate gabbie con tavole impalcate.
 
Ricordi ancora? Per primo fu il vento;
poi la terra; dopo la gabbia.
Fuoco e sterco. E ogni tanto
un paio di battiti d'ali, un paio di vuoti riflessi.
 
E la sete. Allora io chiesi da bere.
Sento ancor oggi i sorsi febbricitanti,
e il sopportare impotente, come la selce,
smorzo gli splendori abbaglianti.
 
Passano gli anni, dodici mesi e la speranza –
come gavetta tra la paglia.