This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilinszky János: Apokrif

Portre of Pilinszky János

Apokrif (Hungarian)

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Apocrifo (Italian)

1.
Perché allora sarà tutto abbandonato.
 
Il silenzio dei cieli si separa dalle terre
finite per sempre alla fine del mondo,
e anche dal silenzio dei canili.
Nell’aria stormo degli uccelli in fuga.
E vedremo il sole, che sorge,
muto come una pupilla delirante,
calmo come una bestia vigilante.
 
Ma vegliando nella proscrizione,
perché quella notte il sonno è assente,
mi dibatto, come le sue mille foglie,  
e parlo, come l’albero, nella notte:
 
Conoscete il passaggio degli anni,
degli anni sulle terre tormentate,
e comprendete la ruga della fugacità,
conoscete l’acciaccato dorso della mia mano?
E sapete il senso della solitudine?
E sapete, sui zoccoli spaccati e piedi palmati,
che sorta di dolore calpesta qui
l’oscurità eterna?
E la notte, il freddo, la fossa,
la testa contorta dell’ergastolano,
conoscete i trogoli pietrificati,
lo strazio degli inferi lo conoscete?
 
Il sole è sorto. Alberi snelli stanno torvi
nell’infrarosso del cielo rabbioso.
 
Così m’avvio. Di fronte alla distruzione
un uomo procede in silenzio.
Non possiede niente oltre la sua ombra.
Solo un bastone. E un vestito da carcerato.
 
2.
Per questo ho imparato a camminare!
Per questi tardivi passi amari.
 
Poi verrà la sera, e la notte m’impietrirà
con il suo fango, ed io sotto le ciglia chiuse
continuo a custodire questa febbricitante
sfilata degli alberelli e dei loro ramoscelli.
Foglia per foglia, il piccolo bosco torrido.
Qui un tempo c’era il paradiso.
Nel dormiveglia rinnovante dolore:
si sentono i suoi alberi giganteschi!
 
Volevo tornare a casa, finalmente a casa,
proprio com’è tornato Lui nella Bibbia!
La mia ombra abominevole nel cortile.
Silenzio spossato, genitori vecchi nella casa.
Stanno già arrivando, mi stanno già chiamando,
poverini stanno già piangendo, m’abbracciano
inciampando. L’ordine antico mi riaccoglie.
M’appoggio coi gomiti sulle stelle ventose –
 
Se potessi parlarti solo questa volta,
a te, che ho amato tanto. Anno dopo anno,
non mi son mai stancato di dirlo,
come un bambino, che piange nella fessura
della recinzione la sua, oggi morente speranza,
che sarei ritornato e ti avrei ritrovata.
La tua vicinanza mi pulsa in gola.
Son spaventato, come una belva.
 
Le tue parole, la lingua degli umani
io non parlo. Ci sono gli uccelli,
che ora fuggono con il cuore spezzato
sotto il cielo, sotto il cielo infuocato.
Le stecche solitarie infilzate nel prato  
ardente, le gabbie immobili in fiamme.
Non capisco il linguaggio degli umani,
e non parlo neppure la tua lingua.
La mia parola è più proscritta della parola!
 
Non ho nemmeno le parole.
Il loro orribile fardello
si sta riversando nell’aria,
nell’atrio d’una torre rimbomba la voce.
 
Non sei in nessun luogo. Quant’è vuoto il mondo.
Una sedia da giardino, uno sdraio dimenticati fuori.
Tra pietre taglienti strepita la mia ombra.
Sono stanco. Sporgo rigidamente dalla terra.
 
3.
Dio vede, che sto fermo al sole.
Vede la mia ombra sulla pietra, sul recinto.
Vede, nella pressa senza aria,
la mia ombra ferma senza fiato.
 
Per allora sono già come una pietra;
ruga morta, disegno di mille tacche,
per allora, i volti delle creature,
sono un gran pugno di detriti.
 
E sui volti, al posto delle lacrime, le rughe,
scorre giù, scorre giù il solco vuoto.
 
1956.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap