This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilinszky János: Apokrief (Apokrif in Dutch)

Portre of Pilinszky János

Back to the translator

Apokrif (Hungarian)

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Apokrief (Dutch)

I.
Want dan worden alle dingen verlaten.

De stilte der hemelen raakt los, voorgoed, van
die der gevallen landen, op het einde van de wereld,
zoals ook van de stilte der hondenhokken.
In de lucht een vluchtende vogelschaar.
We zien straks de opgaande zon,
stom als een krankzinnig pupilgat en.
als een loerend wild dier, rustig.

Ik echter, wakend in mijn ballingschap,
want hoe zou ik die nacht ook kunnen slapen,
woel als een boom met duizend bladeren
en spreek zoals een boom, bij nachttij:

Kennen jullie het trekken der jaren
langs gekreukte velden, de stromende tijd?
En begrijp je ook de rimpels der sterfelijkheid,
op mijn handrug de verweerde lijnen?
Weet je een naam voor zo’n eenzaamheid?
En weet je welke pijn hier
op gespleten hoeven en vliezige poten
door het eeuwige donker treedt?
De nacht, de koude, de kuil,
het wegdraaien van een geschoren hoofd,
kén je ook de verkleumde troggen en
het in diepste diepten sluimerende leed?

De zon is op. Een handvol bomen, zwart en dood
tegen de lucht van kwaad infrarood.

Zo ga ik. Alom vernieling.
Zo stapt een mens voort, zonder geluid.
Bezit niets. Zijn schaduw.
Een stok. Zijn kamppak. Huid.

II.
Hiervoor leerde ik lopen! Voor deze
late, bittere gang.

En straks wordt het avond. Nacht-slijk
koekt op mij aan en ik sla onder dichte wimpers
dit trekken verder gade, de koortsige
kleine bomen met hun tere takjes.
Het hete bosje, blad voor blad.
Ooit lag hier het paradijs.
In halfslaap komt de pijn weer:
ik hoor zijn machtige bomen!

Terug wilde ik, eindelijk terug,
zoals ook Hij weeromkwam in de Schrift.
Op het erf mijn gruwelijke schaduw.
Verweerde stilte, oude ouders in het huis.
Daar komen ze al, roepen mijn naam, huilen,
de stakkers, en omhelzen mij strompelend.
De oerorde neemt me weer op.
Ik leun over windkoele sterren –

Kon ik je nu maar spreken
die ik zo liefhad! Jaar na jaar
bleef ik het herhalen, zoals een kind dat in
een spleet van de schutting huilt:
de langzaam stikkende hoop
dat ik eens terugkwam en je zou vinden.
Je nabijheid klopt in mijn keel.
Ik ben als een wild dier, zo angstig.

Je woorden, de taal der mensen
spreek ik niet meer. Er leven vogels
die nu met splijtend hart vluchten
onder een hemel in vuur en vlam.
Verlaten latten staan in een gloeiend veld
en roerloos brandende kooien.
Ik versta de menselijke taal niet
en ik spreek niet wat jij spreekt.
Mijn woorden zijn nog daklozer dan het woord!
Ik heb niet eens woorden.

Een vreselijk gewicht
glijdt af langs de hemelboog.
Het lichaam van een toren geeft geluid.

Je bent nergens. Wat is de wereld leeg.
Tuinstoelen, een ligstoel, daar. Vergeten.
Mijn schaduw rinkelt tussen scherpe stenen.
Ik ben moe. Een mens die uit de aarde steekt.

III.
God ziet mij in de zon staan.
Hij ziet mijn schaduw over stenen en hek.
Hij ziet mijn schaduw ademloos staan
in de wurgpers van luchtledigheid.

Dan ben ik al gelijk een kiezel;
dood plooisel, schets van duizend kerven.
Dan is al wat van het gezicht der schepsels bleef
een handvol gruis. Wat scherven.

En in plaats van tranen: rimpels. Over het gelaat
stromen de lege, lege greppels, traag.



Source of the quotationPoetry International-bundels, 1976

minimap