Pilinszky János: Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956

1
Jer tad biva sve napušteno.

Odvaja se što pipada nebu od onoga
što na kraju sveta zauvek pustoj zemlji
te posebno i tišina psećih jazbina.
U vazduhu jato ptica u begu.
I videćemo izlazećeg sunca,
nem je poput pomahnitale zenice i
smiren kao zver koja osmatra.

Ali u izgnanstvu zoru čekajući,
jer tad me san izbegava,
oglasim se u gluho doba noći
kao krošnja sa hiljadu listova:

Poznajete li kretanje godina,
godina na zgužvanim poljima?
I razumete li bore smrtnika,
poznajete li moju skrušenu šaku?
Znate li ime usamljenosti?
I znate li kakva tuga
gazi tu večnu tamu
na popucalim kopitama, opnastim nogama?
Noć, mraz, jamu,
klonulu glavu robijaša,
da li poznajete ukočene jaruge,
poznajete li dubinu zemaljske patnje?

Svanulo je. Drveća poput garavih prutova
u infracrvenilu ljutog neba.

Ovako polazim. Jedan čovek
ususret uništenju tiho korača.
Ničeg nema, senku ima.
I štap ima. I robijaško odelo ima.

2
Zbog toga sam učio hodati! Zbog ovih
koraka, kasnih, gorkih.

I doćiće veče i svojim blatom
obaviće me noć a ja ispod zatvorenih trepavica
dalje čuvam to kretanje,
te grozničave krošnje.
Pojedinačne listove, vruću, sitnu šumu.
Nekad je raj bio tu.
Obnavlja se bol  u polusnu:
njeni ogromni izdanci se čuju.

Hteo sam doma, konačno doma stići,
kao što je u Bibliji napisano.
U dvorištu je moja zastrašujuća senka.
Skrušena tišina, u kući ostareli roditelji.
I već stižu, i već me zovu, siromaci
već i plaču, grle me sa svojom nezgrapnošću.
Prihvaća me poredak iskonski.
Nalaktim se na promajna sazvežđa –

Samo da sad još jednom mogu s tobom
koju sam tako voleo progovoriti. Godine za godinom,
ali nisam se sustajao govoriti
to što dete u pukotinu daske plačući zbori,
već pomalo ugušenu nadu
da ću stići i naći te.
U grlu mi kuca tvoja blizina.
Prestrašen sam, poput neke zverke.

Tvojim rečnikom, ljudski govor
ja ne govorim. Postoje ptice
koje su sad u besomučnom begu
ispod neba, ispod užarenog neba.
U usijanu livadu ubodene samotne letve,
i nepomične goruće krletke.
Ja ne razumem ljudski govor,
i ne govorim tvoj jezik.
Moje reči su usamljeniji od reči!

Nemam reči.
Užasno njeno breme
ruši se u zraku,
zvukove telo nekog tornja seje.

Nigde te nema. Kako je svet prazan.
Jedna baštenska stolica, zaboravljena ležajka.
Među oštrim kamenjem zveketa moja senka.
Umoran sam. Stršim iz zemlje.

3
Vidi Bog da na suncu stojim.
Moju senku na kamenu, tarabi vidi.
Senu mi u bezvazdušnoj presi
bez daha vidi.

Tad sam već kao da sam kamen;
mrtva bora, crtež hiljadu ureza,
veća šaka otpadaka
biće tad već lice stvorenja.

I na obrazima su bore umesto suza,
otiče, otiče prazna jaruga.

1956