Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Koliko god je stvorenje širok,
i od obora je oskudniji.
Odavde do tamo. Kamen, drvo, kuća.
Premećem. Rano dolazim, zakasnim.

Ipak koji put ulazi neko
i postojanje odjednom se raširi.
Dosta je prizor jednog lica, prisustvo nekog,
i tapete počinju krvariti.

Da, dosta je način kako jedna ruka
pomeša kafu, ili kako
„se povlači nakon upoznavanja“,
dosta je da zaboravimo mesto,
bezvašdušan niz prozora, da,
da noću nakon povratka u našu sobu
prihvatimo neprihvatljivo.