Pilinszky János: Impromptu

Össze-vissza csatangolok

hónapok óta szakadatlan,

öldöklő, édes napszurás

kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?

A víz felől kifordul éppen,

tündökletesen fiatal,

lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.

Tüzet fog messze pár vitorla.

Merőleges déli meleg

zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!

Egyszál virág a puha szélben,

akár egy néma csecsemő

forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során

ugyanaz a locsogó dallam,

mintha a mezitlábas tenger

bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,

sörényük kisüt a homályba,

szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,

a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon,

a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

I’ve been sauntering along

for months and months, always,

some deadly, sweet sunstroke

tortures, dazzles me nights and days.

Where are all these visions from?

Just coming suddenly from the water,

she’s so gorgeously young,

drifts in the sudden darkness,

to the shore does her smile slap.

Faraway sails blaze up entrapped.

Vertical midday heat

pours on scattered beach huts.

And the details, small matters!

In the soft wind a single flower,

as if it was turned around

by a mute little baby’s amazed hands.

The tunes! All along the rooms

the same tune splashing,

as if the barefooted sea

was in their walls lingering!

But the most beautiful are the lovers,

their manes shine out into the dusk,

their charming shyness, the last shelter.

The lovers and the twilight,

the rows of houses passing off,

and among the houses, on the sand,

the huge mass of the tower stands.

Who could ever think of anything more sad than that?