Pilinszky János: Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem - két kavics –
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.

Ci incontrammo. Ci incontriamo.
Presso un chiosco. A un asta.
Stavi cercando qualcosa. Sposti
qualcosa. Vorrei fuggire. Rimango.
Accendo una sigaretta. Te ne vai.
 
Scendi e risali.
Salgo e ridiscendo.
Sigaretta. T’incammini. M’incammino.
Camminiamo nello stesso punto;
seguo le tue orme come un assassino.
 
Per come mi rinfacci la mia nascita
mi par il cinguettio dell’uccello.
Il fatto, che stiamo fermi qui. Poi nel
tratto d’una strada morta, il mio farfugliare
incomincia a rotolare, rotola giù dalle
tue enorme membra e di quel trionfante
e abbagliante qualcosa,
che non sei più tu.
 
Mi tocca tanto il tuo diniego, questa
lasciva, nella pietra vergata sferza,
che il mio sguardo – due sassi –
da allora sta rotolando e rotolando
in un cratere niveo. I miei due occhi,
due occhi che rimbalzano: la mia salvezza.