Pinczési Judit: Az első ember

Az első ember, aki elesett
lélegzetét és hangját rám hagyta, arcomra
bízta hátizsákját, huzatos csendjét és
csontjait. Azóta arcom
nyitott gödör, melybe levágott
redőnyként emberi sorsok zuhannak.
 
A világ nagy tévedése ez –
hiába sírás,
hiába igyekezet.
 
Én a másik parton vagyok,
a vergődő karok lüktetése messze.
A fulladó szájak rángása letakarva.
Szívem, felnégyelt bolygó,
virágokban és fákban elvonulsz.
 
Mégis átfonom a legkisebb árnyat
is. Beleszövöm magam a végső
nyugalomba. Rámdől a zuhanás, kibontakozik.
A parton kiáltás, vérző őrtüzek,
Figyelek, várok és fogalmazok.

Prvi čovek, ko je pao
ostavio mi je uzdisaj i glas, svoju naprtnjaču,
provetrenu tišinu i kosti mom licu je
poverio. Od onda moje lice je
otvorena jama u koju poput otkinutih zastora
ljudske sudbe se stropoštaju.
 
Zabluda je to sveta –
zalud je plač,
zalud je trud.
 
Na drugoj obali sam,
puls mornih ruku je daleko.
Trzaji prigušenih usta su pokriveni.
Srce moje, čerečena planeta,
u obliku cveta i stabla prolaziš.
 
Ipak i najmanju senku
zagrlim. U konačnu tišinu
se upletem. Pad na mene se naslanja, razvija.
Na obali krik, krvave vatre stražarnice.
Posmatram, čekam i sastavljam.