Podolszki József: Őszülő csendben
|
Őszülő csendben (Hungarian)Ha leülnénk most megbeszélni végre
egyre hosszabra sikerült életünk,
kezedet fogva néznék szemedbe
(ó, azok a régi, romantikus filmek!),
éa alighanem azt is mondanám:
szeretve szeretlek.
De csak hánykolódunk az egymásra torlaszolt,
vak érzések között, amikor ujjaink sem látnak,
csavarognak immár hiába bőrödön –
s persze bőrünkön:
mert ezek az ujjak önmagukkal sincsenek nagyon...
Kong a jelentés, mint távoli termek,
hova te engem magadba vezettél.
Nem nőttünk szentté. Szárnyainkat régen kölcsön adtuk aprócska,
csip-csup kalandokért –
sajog a lelkünk és békülékenyebb minden mozdulat.
Hogy vagytok, rég levert, ifjú forradalmak?
Hol a nyugodni nem tudó zajos beszédünk,
mi innen sodródott ajkaink közül
a kettőzött csókok rövid szünetében?
És hol, hol van, ó, a megingathatatlan
örök bizonyosság,
hogy győzni fogunk?
Hol a hitünk, pajtás?
Hova lett a rosszaság belőlünk,
amiért vonalzó csattogott koszos körmeinken,
és amiért érdemes volt:
azért se sírni.
Hol vannak, testvér, az el nem lankadó
ősi vérengzések?
Ahogy csak mi tudtuk.
Hol, hát hol vagy te, énegy-szerelmem?
Az őszülő csendben miért hagytatok ily csúful
magamra?
|
U predjesenskoj tišini (Serbian)Kad bismo sad konačno seli
|
