Hosszú sivatag peremét kutatva kerengünk
félszeg ellipszisekbe hajló köröket rajzolunk szavakkal
a dobhártyákra tapadó sötétség ellen védekezünk
önricsajunkba belemerülve
és belevakulva a távolról könyörtelenül tüzelő napsugarakba
tevevezetőink: árnytalan hitet! – így követelik
mindenkitől
félelemperzselte arcok maszkja köszön
s kiátkozzuk a nem köszönőket
már hálni se jár belénk a lélek
és nincs olyan vétek
mit egyetlen fanyar mosolyért el ne követnénk
itt a szürkeségben homokkal dúcolt emelvényeinken
sürög a képzelt valóság
fű
fa
rügy
virág
a flórára ruházott örökigazság
gyökérszárny
szár
ág és
levél
és hogy éppen ezért innen már menni s menekülni soha senkinek
nos: ezt
és csak ezt nem fogjuk fel soha
mert azért tartozunk mi is valahova
hosszú sivatag körellipszise rajzolja utunk
