Radnóti Miklós: Lettre à sa femme (Levél a hitveshez in French)
|
Levél a hitveshez (Hungarian)A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
|
Lettre à sa femme (French)Dans les profondeurs, muets, des mondes veillent, le silence n’est qu’un cri dans mon oreille ; mais qui donc me répondrait quand moi je crie ? La querre a biffé la lointane Serbie… Lointaine, tu l’es aussi, ta voix qu’en rêve J’entends, vibre en mon cœur quand le jour se lève… ah que dire quand alentour, froide, fière, chuchotante se redresse la fougère ?
Quand pourrai-je te revoir, ô mon amante, femme grave comme un psaume et rassurante, belle comme la lumière et comme l’ombre, qu’aveugle, muet j’ atteindrais sans encombre ? Tu te perds à présent dans le paysage mais du tréfonds de moi monte ton visage tu étais le réel, tu n’es plus qu’songe et dans le puits des jours anciens tu replonges
l’enfant jaloux qui veut savoir si tu l’aimes, et l’espoir que tu sois ma femme à l’extrême sommet de ma jeunesse, un jour, me soulève comme alors, et je m’éveille de mon rêve. Je le sais, tu es ma femme et mon amie en dépit de trois frontières d’infamie. De nos baisers le souvenir se ravive… Vais-je croupir ici quand l’automne arrive ?
J’ai caressé les chimères les plus folles ; aujourd’hui les escadrilles me survolent, l’azur où je retrouvais tes yeux se plombe, du sein des soutes là-haut tombent les bombes ; et je vis malgré cette guerre qui dure ; captif, de tout espoir j’ai pris la mesure, mais toi je rejoindrai quoi qu’il en coûte, toi pour qui j’ai parcouru la longue route
de l’âme, et tous ces pays ; car ni la braise pourpre ne m’arrêtra ni la fournaise, et s’il le faut l’endurance de l’écorcre… Une paix – qui vaut le pouvoir et les armes – La paix d’un homme endurci dans les alarmes descends dans mon cœur… Et sur moi de s’abattre la lucidité du deux-fois-deux-font-quatre.
Lager Heidenau, dans la montagne au-dessus da Zagubica, août-septembre 1944.
|