Rafi Lajos: Prológus

Minek lehet nevezni azt az 
állapotot, amikor az ember
érzi, hogy szétveri lassan
koponyáját a rágalom?
„Mint nagy vizek zúgása”
Őrlő agyam ez a zuhanó
társadalom.
Rám kiablják, hogy semmi
vagyok.
Mégis csak fúvom a bolond 
dalom.

Nem figyelek már,
Nincs erőm,
Kicsi vágyaimban 
Szeress, kicsi nőm.

Deres homlokomat
Belepi a kín.
Testem szétszakítja,
Kegyetlen a sír.

Csókoljál meg, babám,
Tüzem a tied.
Minden vagyonomat
Gyújtsa meg az ég.

Kako bi se mogao nazvati ono
stanje, kad čovek tako oseća
da mu kleveta polako
lobanju razdire?
„Kao šum velikih voda“
Razmrvljen mozak mi je to društvo u
propadanju.
Da sam niko i ništa stalno
dobacuju.
Ipak nastavljam svoju pesmu
suludu.
 
Više ne pazim,
Snagu izgubio,
Neznatne su moje želje,
Voli me, sitna moja ženico.
 
Injem posuto čelo moje
Patnjom je prekriven.
Telo mi razdire,
Grob je nesmiljen.
 
Poljubi me, ljubo moja,
Tvoja je moj oganj.
Neka nebo zapali
Čitav moj mal.