This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Reviczky Gyula: Pán halála

Portre of Reviczky Gyula

Pán halála (Hungarian)

Alkonybiborban úszik a hajó.
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap Zefír, az arra illanó,
Hableplét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat rezg a légben;
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt szinéből lángba olvad át...
Köröskörül merengő némaság.

Lent a hajóba'
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul;
Szűk nyaku korsók összekoczódnak.
Perdül a koczka, csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok,
Szív az ajak hiblájai mézet.
»Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze
Éljen a vágy, mely minden időbe'
Inni mohón kéjserleget unszol.
Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!«

S még hangosabb lesz a hajófenék.
Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.
Padlóra öntik a caecubumit,
Tiberiust, a császárt így köszöntve.
Egy ifju pár függöny mögé buvik;
Pajkos manó incselkedik körötte.
Mások szilaj cordaxot lejtenek,
S a gondtalan, a dévaj istenek
Látatlanul vegyülnek el e körbe.

És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul.
»Thamus!«... Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
»Thamus!«... No várj, nem tréfálsz meg, bitang!
S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyü a hullámkarély.
A tengerből lágyan kirezgenek
A csillagok, vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétben ér,
Etóliának partja feketél.

Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis; s már indulna vissza.
Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba'
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
»A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

S elnémul a duhajkodó csapat.
Nem kell a korty, nem izlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére;
Magába száll, merengő, meghatott;
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -
Megindulnak fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél; elhaló sirámot
Kinos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sirás hangzik fel, csukló, szakgatott.
De kétségb'esve túlzokogja mindet:
»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

»Némán hever hétcsővü fuvolája,
A mellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva;
Nem élnek rajt' a játszi istenek.
A szatirok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott -
Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot...
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!

A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;
Jön a szivet fásító öntudat.
Egyhanguság, elmélkedés unalma...
Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!
Megszünt az istenek pogány uralma.
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?...
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn fínom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:

»Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben, de a szivben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők birják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelid magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány,
Ő rendelé ezt így a Golgothán.
Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid
S elvette a világnak bűneit.«

És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

La morte di Pan (Italian)

Nel tramonto purpureo scivola la nave.
Il seno del mare trasognanto anela.
Dileguandosi Zefiro il volubile,
Il manto di schiuma maliziosamente solleva.
Nell’aria tiepida vibra la bruma;
Nel ciel’ del tramonto, il disco lunare
Dal colore smorto in fiammante si sfuma…
Tuttintorno trasognato tace.

Giù nella stiva
Schiocchia la danza
Per il navigante rozzo
Allegro convivio
Il petto gli si allarga;
Si cozzano le brocche dal collo stretto
Rotola il dado, la fortuna fallace
Fa rotolare di qua e di là.
In grembo le ragazze
Vestite di camicia
Si disseta la bocca col miele di Ibla.
“ Baciami, Lesbia! viva la vita!
Viva il vapore dell’euforia
Viva la voglia, che in tutti i tempi,
Sollecita dalla coppa della voluttà, a bere avidamente.
Non vi è musica, vino, fanciulla dove Cocito scorre.”

Nella stiva il vociare si alza
Imprecazione, grida volano alla rinfusa.
Cecubo vien sul pavimento versato,
Tiberio, l’imperatore cosi onorando.
Una coppia di giovani dietro la tenda si cela;
Con loro un folletto malizioso motteggia.
Altri danzano uno sfrenato cordace,
E gli Dei libidinosi, si confondono
Spensierati, invisibili, nel giro.

Ascolta il nocchiere della nave,
Ode una voce, che in modo aspro, lo chiama al nome.
“Tamo!” Chi è? Chi potrebbe! Miracolo, no di certo!
Gli ronza la testa, solo l’orecchio che fischia dal vino.
Veh! Non era forse la voce di prima?
“Tamo!”… Aspetta canaglia, burlare di me non ti permetto!
Sale in poppa, per vedere meglio. E’stupenda la notte:
Son di un color argento le onde crespate.
Nel mare dolcemente vibrano le stelle
O forse son gli occhi delle ninfee, che si son trasmutate?
Lontano, fin dove arriva la vista
La costa dell’Etolia nereggia.

Tamo si guarda intorno con attenzione.
Neanche un’anima. C’è silenzio, tutto tace.
Eppure è deluso: sta per tornare indietro.
Giù aspetta il gioco dei dadi, vino e Melissa, la focosa.
Ed ecco, la voce misteriosa nel cuor della notte,
Pronuncia il nome di Tamo, per la terza volta.
“ La voce terrestre proviene dall’uomo; questa è divina.
Chi sei? Che ti serve?” - Domanda Tamo frignando.
Un proclama sonoro attraversa l’aria;
Lo sentono anche laggiù, dentro la stiva.
Il verbo suona cosi: Tamo, vecchio nocchiero,
Siì oggi profeta a tua insaputa,
Quando sarai all’altezza di Palodes
Annuncia: “Il grande Pan è morto”

Si ammutolisce la ciurma sfrenata.
 Non scende il sorso, il boccone non garba.
Tamo non ci riesce a pigliar’ sonno;
Si ravvede, trasognato, commosso;
Allor quando la nave a Palodes giunge:
Grida verso la costa
Come il proclama aveva ordinato:
E’ morto il grande Pan! Pan, il grande è morto!

D’improvviso – tal portento chi l’ha mai vista? -
Partono gli alberi, cespugli e pietre.
Si alza un flebile lamento; la fioca lamentela,
Si trasforma in gemito e mugolio di dolore.
Volteggiano penetranti sospiri profondi,
Si ode un gran pianto, singhiozzo lacerato.
Ma un pianto disperato supera tutto:
E’ morto il grande Pan! Pan, il grande è morto!

Il suo flauto a sette canne
Con cui spaventava le ninfee, giace muto,
Da oggi in poi la terra è fredda, aspra, muta è orfana:
Agli Dei giocherelloni non darà più rifuggio.
Naiadi, satiri e driadi
 - in ogni cespuglio un Dio vi dimorava –
Abbandonarono l’albero, erba, sorgente, fiore…
E’ morto il grande Pan! Pan, il grande è morto!

La natura esalò l’anima.
Da oggi in poi non sollazza più Dio sulla Terra.
Non ci saranno più anime spensierate;
Ci sarà soltanto, una presa di coscienza, dolorosa.
Monotonia, la noia della riflessione…
Oh, Tamo, è questo che dice, la tua predizione!
E’ finito il dominio pagano degli Dei.
E’ morto il grande Pan! Pan, il grande è morto!

Lo sentono i naviganti ma seza capire.
E’ morto il grande Pan? Chiedono stupiti.
Chi risolverà le lamentele delle cento voci?...
Voi, poteri che le sorti dell’umanità gestite,
Oh, mandate un segnale di luce nella tenebra,
Che sveli il lamento della natura.

Stormisce il bosco, venticello fresco si alza,
Il buio della notte in griggiore sfuma,
Sul pendio un velo di nebbia sta quatto,
Come risposta un proclama si alza:

“Pan e la sua famiglia son morti. Ma Dio è vivo:
Non nell’erba, nell’albero, nella pietra, ma nei cuori.
Gli Dei sregolati son morti,
E’ finita l’epoca dei felici boriosi.
La terra, da oggi in poi, gli umili possiederanno.
Versare delle lacrime non sarà più un tormento.
La solitudine soave dei boschi silenziosi,
Sarà di gran conforto agli afflitti.
Tutti quel, che non erano mesti, erano pagani,
E’ stato Lui, là sul Golgota, che cosi dispose.
Lui, il pio, il caritatevole, soave
Che ha liberato il mondo dal male.”

Ed ecco, che all’est, là dove la luce
Dell’aurora, l’aria e vapore di rosso colora:
All’orizzonte, unendosi con la terra
La croce si staglia.
 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap