Sebestyén Péter: Karmazsin Király

Halott évek halott moraja; néma a Tenger is. Nem mutat semmit – hallgat a távoli táj; az elnémult emlékezet.
Itt járt. Lépte alatt nyögött a Föld. A fekete kentaurok is átengedték Őt zárt sorfalukon; patáik idegesen kalapálták a foglyukká tett világot. - Hogy nem is volt sohasem?
Az Idő, az egyetlen mostoha sem bírt vele. Eljön, újra: látni a szétesést.

A Nagy Víz kibontott hullámai már érzik Őt; vén cetek harsognak; bolydul az iszapos enyészet - vijjogó albatroszok felhőket hívnak.
Ami elmegy, ami megjön: nem több és nem kevesebb, mint a szavak, melyek elmondattak egykor - -  belefáradtak a generációk.

Még az éj rostokol a sziklás partokon, zöld mezőkön – nincs várakozás.
Szél csapkod idelenn:rőt köpeny lobog; vérnél-halálnál sötétebb. Repül Karmazsin Király.
Eldönti most: nyíljék-e bájjal a Tavasz; hordjon-e dús termést a Nyár; szaporodjon, sokasodjon-e minden, ami tagadott, mielőtt lett volna mit - -
Lassan lépdel a ló. Árnyék oszlik és nyergében most feláll, kantárt ereszt.
Sisak alatt az Arc - -  megmutatkozik, mint az ős-bizonyosságok: a Teremtésben nem férhetnek el a Kezdet-előtti szép legendák - -

A Palotához ér. Üres csarnokokban üres a Szerkezet. Elköltözött innen az, ami mérhető és elgondolható.
A termek – vagy a világ? – végére ér. Szétküldi az Időt, a Teret, az Anyag minden változatát - -  mert valaha így határozott.

Nem beszélt, de mindenki hallotta. „ – Nincsen rá okom, hogy határozzak életetek éveiről, perceiről; szomorúságom, hogy megtehetném. Könnyebb volna így az embernek, elismerem. Ám: ami volt és ami lesz, annak kell megtörténnie. Tudjátok meg: az Az Isten nem irgalommal teremt és pusztít; vele ugyanúgy reménytelenné válik az Élő, mint nélküle. Emlékezzetek – így akarom, mert emlékezem én is. Aki látta a kezdetek-előtti Tereket, az örökre rab marad, mint én, vagy azok, akik velem harcoltak: a dánok Ura és a Sólyompengét Hordozó.
Mindig érkezem. Addig ittmarad a Könyv, amit nem lehet elpusztítani, hisz folyvást íródik és írattatik. A Félelem végén, mikor a Halál már nem lesz puszta Kárhozat, itt leszek, azért, hogy - akkor – felejtsetek megint. Hiszen születni kívánok és meghalni, mint mind a Földanya gyermekei.”

 „Kéz nem érintette; szem sugara nem hullott Reá. Nem látta senki, hogyan és mikor távozott megint; de a szavakat tudjuk. Visszajön. Lehet, megméri újra a múló időt és – ha kell – ledönti Herkules Oszlopait, hogy végetérjen az, aminek nem lett volna szabad elkezdődnie. Vagy másképp? Néhanapján úgy hisszük: Ő a Szeretet, azért, mert nem hagyja jóvá Isten és az emberek tétova választásait.”

Il mormorio degli anni morti, anche il mare è muto.
Non svela niente – tace il paesaggio lontano; la
memoria ammutolita.
E’ passato di qua. Sotto i suoi passi gemeva la Terra.
Anche i neri centurioni lo fecero passare attraverso
lo sbarramento chiuso; i zoccoli martellavano nervoso
il loro mondo reso prigioniero. - Che non è mai esistito?
Neanche il Tempo, unica matrigna riuscì a tenergli
testa. Arriva, di nuovo: per vedere il disfacimento.

Le onde dispiegate del Grande Acqua, Lo sentono già;
muggiscono le balene vetuste; pullula la melmosa
desolazione – gli albatros squittendo richiamano
le nuvole.
Quel che passa, quel che ritorna: né più né meno,
delle parole, da tempo pronunciate - - generazioni si son stancate.

Sulle coste rocciose, sui prati verdi, indugia ancora la
notte – non c’è attesa.
Quaggiù si agita il vento: mantello rosso svolazza;
più cupo del sangue e della morte. Vola il re Carminio.
Decide adesso: che la Primavera si sbocci con grazia,
che l’Estate porti raccolto abbondante;
che si moltiplichi si propaghi tutto, quel che è stato
negato, prima di aver avuto qualcosa - -
Cammina lento il cavallo. L’ombra si dissolve si alza
nella sella, molla le redini.
Il Viso sotto l’elmo - - si rivela, come le certezze
primordiali: per i bei miti di prima della Genesi non
c’è posto nella Creazione - -

Giunge al castello. Nelle sale vuote la Struttura è
vuota. Tutto quel che misurabile e concepibile si è
trasferito altrove. Le sale – o il mondo? – giunge
alla fine. Sparpaglia il Tempo, lo Spazio, ogni
variazione della Materia - - perché un tempo aveva deciso cosi.

Non parlò ma l’hanno sentito tutti. – “ Non ho motivi,
per decidere sugli anni e minuti della vostra vita,
mi duole, che lo potrei fare. Per gli uomini,
lo riconosco, sarebbe più facile cosi. Ma, quel che
è stato e quel che sarà, dovrà avvenire. Sappiate:
Dio non crea con pietà e non distrugge; il Vivente
con lui divenne altre tanto disperato, come pure i senza.
Ricordatevi – questi è il mio desiderio, perché ricordo
anch’io. Chi ha veduto gli spazi prima dei Primordi,
colui rimarrà sempre prigioniero, come me, o come
quelli che con me combatterono, il Signore dei danesi
e il Portatore della Lancia.
Arrivo sempre. Frattempo il Libro, che è indistruttibile,
rimane qua,perché viene scritto e fatto scrivere, sempre.
Alla fine della Paura, quando la Morte non sarà pura
Perdizione, sarò qui in modo, che possiate allora,
dimenticare di nuovo. Perché anch’io desidero nascere
e morire, come tutti i figli di Madre Terra.”

“Mano non l’ha toccata, la vista non Lo ha sfiorata.
Come è quando si è allontanato, nessuno l’ha vista;
ma le parole le conosciamo. Ritornerà. Forse, misurerà
di nuovo, il tempo che passa e – se serve – butterà
giù le Colonne di Ercole, per far cessare quello, che
mai sarebbe dovuto cominciare. O in un altro modo?
Ogni tanto crediamo: Lui è l’Amore, perché non
approva la scelta titubante di Dio e degli uomini.”