Sebestyén Péter: Prologo – lunedì, verso sera (Prológ – hétfő, estefelé in Italian)

Üres város. Tintapaca a félhomályban, valami követ,
tudomást sem vesz rólad. Ajtón ki, ablakon be, recseg,
nyerít, pedig a lovak kihaltak rég. Beletekeredsz a
hangzatokba, már dobol a jégeső, pajkos csinnadratta.
Vesztőhelyre lépés indulj – kár érted,
kár mindenkiért, akit az ördög elcipel.
                           
Egy kicsikét várhatsz. Lepattan mint a zománc, a fény
minden jósága, a tér immár a fesztivál tulajdona.
Hát legyen.
 
A vérmesterek dologhoz látnak, ég a kezük alatt a munka.
Fölszabdalódik a ricsaj, homorú tükör mögül kikászálódik
a bohóc, ecce homo, borsózöld röhögés. A szem kihull, pattog,
üveggolyó tart a csatornarács felé, végesincs gurulás a pontig,
ahonnan a holtak a világba fejtik önnön lényegük.

Città vuota. Macchia d’inchiostro nella penombra,
ti segue qualcosa, t’ignora del tutto. Esce dalla porta,
rientra dalla finestra, scrocchia, nitrisce, eppure i cavalli
si son estinti da tempo. Il gran vociare t’avviluppa,
la grandinata tambureggia già, birichina strombazzata.
Al patibolo, avanti, marsch, è peccato per te,
peccato per tutti coloro, che il diavolo trascina via.
 
Puoi aspettare un pochino. Si scaglia ogni bontà della
luce, come lo smalto, il festival ha preso possesso della
piazza. Che sia!
 
I carnefici si mettono al lavoro, lavorano speditamente.
Si dissipa il frastuono, da dietro lo specchio concavo
sbuca fuori il pagliaccio, ecce homo, risata verde pisello.
L’occhio casca fuori, rimbalza, biglia di vetro punta
verso la griglia del condotto, un rotolare senza fine sino
al punto, da dove i morti palesano al mondo la propria
essenza.