Most földrészeket rajzol a parti homokba. Városokat és fákat és városok kincseit. Királyt és gyermeket, az utolsó patkányt is. Sivatagot vés a sebesült anyagba mikor a tajték hátrahord minden kihagyott szívdobbanást. Sivatagot, hogy a közepén felsorakozzanak az angyalok, a bukottak, a jók és azok is, akik szétszerelik a világ másodperceit. Vád alá helyezi magát, itt és most és akkor, amikor beporzatlanul maradnak a virágok és a nők haja Meduszát dicséri. Levon minden következtetést, azokat is, melyekben nincsen dolga senkinek és semminek.
Létezik, látja, az egész világ, minden, amit az ostromolt emlékezetbe még belekapart. Az angyalok a vizek széléig merészkednek, a tenger már nem birodalma a mélységeknek és elkezdődik az első kihallgatás. Felveszik az írásba adható legrövidebb vallomást, ami vagy vers vagy az igazság maga. Öt perc vagy annyi sem, kiterjed a dagály, a város falai állnak és áznak, bennük a dolgok rétegeivel és egy toronnyal, melynek tetején egy óra képtelen számol pálmafát, sós habokat, a magány erődítményeinek minden homokszemét.
