Sebestyén Péter: La difesa siciliana (Szicíliai védelem in Italian)

Most földrészeket rajzol a parti homokba. Városokat és fákat és városok kincseit. Királyt és gyermeket, az utolsó patkányt is. Sivatagot vés a sebesült anyagba mikor a tajték hátrahord minden kihagyott szívdobbanást. Sivatagot, hogy a közepén felsorakozzanak az angyalok, a bukottak, a jók és azok is, akik szétszerelik a világ másodperceit. Vád alá helyezi magát, itt és most és akkor, amikor beporzatlanul maradnak a virágok és a nők haja Meduszát dicséri. Levon minden következtetést, azokat is, melyekben nincsen dolga senkinek és semminek.

Létezik, látja, az egész világ, minden, amit az ostromolt emlékezetbe még belekapart. Az angyalok a vizek széléig merészkednek, a tenger már nem birodalma a mélységeknek és elkezdődik az első kihallgatás. Felveszik az írásba adható legrövidebb vallomást, ami vagy vers vagy az igazság maga. Öt perc vagy annyi sem, kiterjed a dagály, a város falai állnak és áznak, bennük a dolgok rétegeivel és egy toronnyal, melynek tetején egy óra képtelen számol pálmafát, sós habokat, a magány erődítményeinek minden homokszemét.

Ora disegna continenti sull’arenile. Città ed alberi, tesori delle città. Un re, un bambino e l’ultimo ratto pure. Incide un deserto nel materiale ferito, quando la l’onda porta indietro ogni battito di cuore saltato. Un deserto, dove al suo centro gli angeli possono mettersi in fila, i perduti, i buoni e anche quelli che smontano i secondi  del mondo. Si mette sotto accusa, qui ed ora e allora, quando i fiori resteranno senza impollinazione e i capelli delle donne loderanno Medusa. Tra tutte le conseguenze, anche quelle, in cui nessuno e niente ha alcunché da fare.

Esiste, vede, tutto il mondo, tutto ciò che nella memoria assediata ci riuscì a incidere. Gli angeli si avventurano  sino ai bordi dell’acqua, il mare non è più il regno della profondità, e comincia la prima udienza. Raccoglie per iscritto la più breve confessione che è o una poesia, o la verità stessa. Cinque minuti, forse anche di meno, si alza l’alta marea, le mura delle città sostano e si bagnano, con gli strati delle cose al loro interno e con una torre, su cui cima un orologio conta impotente le palme, le schiume salate, e tutti granelli di sabbia, della fortezza della solitudine.