Sebestyén Péter: Vasco Nùnez de Balboa kijut a Csendes-óceánhoz

Panama, 1513. szeptember 23.

Mindenki így akarta. Kasztília és Aragónia zászlaja idegen szelekben lobog. Más itt az este. Nem létező csillagok gyúlnak; miattuk égtek a mágusok Toledo főterén. Az inkvizítor padre hibbantan motyog.

Don Vasco a halhatatlanságra gondol. A hitre, amit már régen elhagyott.

„Ez a Tenger az a Tenger, ami önmagába tér vissza: a Föld, mint egy dinnye, mégis gömbölyű. Dühöngjön csak minden eszement dominikánus. Keletnek tartani itt nyugaton végetér. Sosem pillanthatom meg Csipankuo arany-kupoláit, sem presbiter Joannes birodalmát; nem láthatom a nyolclábú lovat, amit főnixek ragadnak el. Tehát visszafordulunk. Illetve: ők hazamennek (ha akarnak), és én sem maradok itt. Van még észak és dél; még az is lehet: több a tenger és több a föld, semhogy Isten (ha van) kerekség abroncsát verhetné a világra.”

Hát így szólt: - Itt éjszakázunk. Reggel továbbindulunk; vár az  örök dicsőség, Isten új országa, amit – Krisztus segedelmével – Spanyolország és az Anyaszentegyház üdvére megalapítunk.

A konkvisztádor felkelt még jóval hajnal előtt. Elhagyta táborát, és emberi (vagy európai) szem nem látta őt soha többé.