Szécsi Margit: A sárkány és lovagja

Sebeitekkel csillagosra verve
koponyám éggel és porral eljegyezve,
s mert hiába magyaráztam a csodát,
a hasbarúgott kisbabák
örök tekintetét - mert hiába,
hiába magyaráztam a csodát,
hogy megtörni a vegetáció falánk
törvényét: erre szolgálna az emberi lét,
s mert a földön-álló üvöltők
díja csak a föld szemete - mert a por
önnön fájdalmára süket
s áhított megváltótok örökkön
a látványosság volt, az ég:
hát megragadtam a Sárkány kötelét.

     Föl, föl a föld nyomorából!
     Szállnunk és hullnunk: szabad.
     Illúziónk: hogy imádnak,
     nosztalgiánk: az anyag.

Pusztuljatok,
szimbólumok!
Az én elragadóm valóságos
mint a görgeteg szikla, a vizek.
A magányosan fölfedezhető
világ - az Írott Világ
röpítette magányos utasát.
Tengerár úgy még nem sodort
reménytelen vízbefulót,
ahogy velem felrobogott
a Sárkány, ki e gyötrődő anyag
rotációs papírja,
az anyag végső realizálódása volt.

Rögtön hatalmas surrogás
süketített el - s szédülve, fájva
még végső földi könnyeim
pusztulását is láttam: mint fehér,
fagyott almák, robbantak fel
a légkör üregeiben,
s zengett a rettentő sörény:
a madzagba-fonott nemzetizászlók,
husvétok bevérzett aranyszallagjai,
gyászlobogók és zsibvásári harisnyák:
kellékei az írott valónak
ütötték a zöld levegőt ütemre
mint szégyentelen tapsvihar,
vegyes örömök bére,
s nem hagytuk le e bizarr muzsikát
és ordított a levegő
ahogy e sok förtelem és remény ütötte,
s az iramtól-fullasztó világsörényből
felkúsztam a Sárkány fejére.

S ha láttál arcot
összeállni szívárványból és bitóból,
homlokot ahol a nap árnyéka a kivégzési pecsét,
arc-mezőt ahol a ráncok, redők:
a világ fölfedezésén ámuló költemény-sorok,
s a napihírek, a háborus hírek,
a fogyasztás, a termelés
fölragasztott papír-mozaikja
röhög és gyászol:
ez volt az arc, ahol merészség és bukás
tündöklő mosollyal összeállni kényszerül,

mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél,
és a halál se cenzurázza meg
Apollinaire szökőkut-sorait.
Európám lett ez az arc
s én olvastam végtelen gyönyörrel.
Bekúsztam tájait mint az araszoló féreg,
és a döbbenetes közlemények,
vicsorgó szájvíz-reklámok,
arany kódex-iniciálék között
kerestem az igazságot
s alattunk duhogott a világűr.

S ráriadtam: nem vagyunk egyedül.
Fenn és lenn
sárkányok és lovagjaik oly tömegben
száguldottak bevenni a jelenkort
hogy elborzadtam: ennyiféle hát az írás
és az igazság?
Le-föl csapongtak a monstrumok
zúgó farokkal, világrepesztő képpel,
némelyik még a földközelben
ledobta bajnokát
s új nyergelőt suhant keresni,
és markolták a sörényt, a betűt
a vállalkozás vitézei,
és olvasták, és csókolták a betűt,
fiúk és vének, szakállasok és pulóverosak,
és láttam egy nőt: a csillagoknál magasabban
állt a sárkányon, gyerekkocsit ringatott
s mosolygott mint a téboly.

     Föl, föl a föld nyomorából!
     Szállnunk és hullnunk: szabad.
     Illúziónk: hogy imádnak,
     nosztalgiánk: az anyag.

Mi nem vagyunk a magasságra méltatlanok.
Befedve sárral és könnyel
ha feltörünk: nem lehetünk méltatlanok,
s fönn, fönn is csak a rögöt tanuljuk megérteni.

Szentséges állatunkat is
a vonzás húrjával ő tartja: a föld.
Nyögve és minden részében ropogva
ahogy fölrobog a Lény a csillagokba:
elmúlt sokaságok hátán feszülünk,
a teljes emberi nem
roppant sóhajjal tornyosul alattunk,
róla zuhannánk, rajta röpülünk,
ez tart,
és kőbalták, kipusztult kulturák,
piramisok, márvány-torzók és betonpaloták -
holt népek hátán élünk és énekelünk,
mert velünk a föld
valamit megmagyarázni akart.

Hát miért,
miért ne lehetnénk vitézei a miértnek?
Az-e a különb aki ad és vesz,
aki szerez,
apját, testvérét, fiát eszi, s úgy falja a port
mint aki a sírját benyeli előre
hogy az is majd övé legyen,
s a konzervált technika stációján
mint a barom a fűevés fokán:
megáll,
üveg-vas-váraiban a nemzedékek
elnyomorodva szülik-zabálják egymást
mert emberibbé-mozdítani őket
gyenge és selejtes már a régi szó -
az-e különb aki csak a fixre tesz,
akinél emberibb
az eredet: az őserdő-pokol -
hát ki az őrült: aki vegetál
vagy aki a sárkányon lovagol?

Az ének,
kirobbantónk a megkövült sárból
mindig az ének.
Az őserdő-árnyból, az ablak-nélküli házból,
testünkből: az öröklött pusztulásból
felragadónk mindig az ének.
Mámorában üvöltve énekel a vad,
de hogy a teste koporsó lesz vagy bölcső,
nem ő dönti el.
Az ember
valami másért énekel.
Ó, az öröklét vitás, a létrejött fiak:
szülöttei a talajnak, milliárd szájjal
összezokognak.
Az állat
virágot, moslékot vagy húst eszik,
levegőből az ember se élhet,
de mi vagyunk a talaj végső kísérlete,
s az elrendelés züllött paradicsomából
kiűz a föld riadalma,
a föld riadalma: az ének.
Bizony, az ének, a firtatott,
a megvetett, az imádott és kifigurázott,
az ének egy hihetetlenül-szép betonívbe
beleálmodva, az ének a szerkezetek
remegésében, az ének röpülve az ujságpapír
világos arcán, sárkányként a világon át,
röpítve gondolkodó urát,
az ének magyarázza meg
hogy mért kell átvinni magát
korok és szennyes létformák felett
az embernek - hogy velünk a mindenség
önmagát igazolja - hogy a létezésnek
más értelme is van,
nem csak az évelő halál:
jaj annak
aki az idő ellenére megáll!

S vašim ranama izudarana
lobanja mi je nebom, prašinom verena,
i jer čudo sam zalud objašnjavala,
večne poglede u stomak
tučenih krhkih deca – jer zalud,
zalud sam čudo objašnjavala,
da slomiti nesmiljene zakone
vegetacije: za to bi čovek služio,
i jer za one koji na zemlji urlaju
nagrada je otpad zemlje – jer je
prašina za vlastitu bol gluha
a oduvek željeni vaš spasitelj
krasan prizor, nebo bio:
zgrabila sam uzde Zmaja.

     Van, van iz zemaljske bede!
     Vični smo za let i pad.
     Naša utvara je: vole nas,
     a čežnja: materijal.

Isčeznite,
vi znamenja!
Moj otmičar je stvaran
kao voda, kao usov stena.
Svet kojeg se samotno otkriva –
svog usamljenog putnika
Pisani Svet je digao u vis.
Morski val još nije bacao
svog davljenika tako,
kao što mene u besomučnom kasu
Zmaj, rotaciski paprir
propaćene materije,
konačna realizacija materije.

Nesnosni šumovi su me
gluvili – omamljeno, bolno
još sam i propast vlastitih
suza videla: poput belih
smrznutih jabuka
su se rasprhli u eteru
i grohotala užasna griva:
u kanap-vezane nacionalne zastave,
prokrvljene zlatne uskrsne trake,
zastave žala i čarape sa pazara:
potrepštine pisane stvarnosti su
poput nedoličnog aplauza
ritmički udarale zrak,
nadnice sumnjivih radosti,
i nismo ostavili tu nastranu muziku,
urlao je zrak kako
ga je to mnoštvo gnusoba i nada tukla,
sa jezdeće-gušljive grive sveta
popela sam se na glavu Zmaja.

Ako si video
stvaranje obraza iz duge i vešala,
čelo na kojem je senka sunca žig smaknuća,
livadu lica sa crtama, naborima:
začuđeni stihovi otkrivanja sveta,
nalepljeni papirnati mozaik
dnevnih i ratnih novosti,
potrošnje i proizvodnje
grohota i plače:
to je taj obraz gde su uz sladak smešak
na stapanje su primorani smelost i pad,

jer jasni spisi su od svega blistaviji,
ni smrt ne cenzurira
Apolinerove stihove fontane.
To lice mi je Evropa
a ja sladostrasno sam čitala.
Poput gmizavca sam propuzala predelima,
među zapanjujućim saopćenjima,
cerećim reklamama,
zlatnim inicijalima kodeksa
sam tragala za istinom
a ispod nas je kosmos tutnjio.

I osvestila sam se: nismo sami.
Gore i dole
zmajevi i njihovi križari u takvom mnoštvu
su jurili osvojiti sadašnjost
da sam se užasnula: zar su tako šarene
hartije i istine?
Okolo su nemani sa brujajućim repovima,
svet razarajućim izrazima lepršale,
neki su još u blizini zemlje
zbacili svog junaka
i tragali za novim jahačem,
i zgrabili grivu, slova
ti vitezi poduhvata
i čitali i ljubili slova,
mladići i starci, bradati i u vestu obučeni,
i videla sam jednu ženu: iznad zvezda
je stajala na zmaju, jaslice ljuljala
i sablasno se smeškala.

     Van, van iz zemaljske bede!
     Vični smo za let i pad.
     Naša utvara je: vole nas,
     a čežnja: materijal.

Nismo nedostojni za visine.
Pokriveni blatom i suzom
ako izbijemo: ne možemo biti nedostojni,
i gore, i gore samo humku učimo dokučiti.

I našu svetu životinju
tetivom privlačenja ona drži: zemlja.
Stenjajući, u svakom deliću grokteći
kako se Biće do zvezda uzdiže:
na leđima preminulih smo razapeti,
čitav ljudski rod
s golemim uzdahom se gomila ispod nas,
s njega bi se stropoštali, na njemu letimo,
to nas drži,
i kamene sekire, iščezle kulture,
piramide, mramorne biste i betonske palate –
na leševima mrtvih pokolenja živimo i pevamo,
jer s nama je zemlja
nešto objasniti htela.

Pa zašto,
zašto ne bi mogli biti križari zašta?
Dal je bolji taj, koji daje i uzima,
stiče,
oca, brata, sina ždere i tako guta prašinu
kao da vlastit grob unapred proguta
da i to njegovo bude,
i na štaciji konzervirane tehnike
kao marva tokom ispaše:
zastaje,
naraštaji u staklenim-željeznim-dvorovima
sakato rađaju-žderu jedan drugog
jer su slabe i tajansvene stare reči
koje bi ih na nešto ljudsko pokrenule –
dal je bolji koji na sigurno kladi,
od koga je humaniji
izvor: pakao-džungla –
pa ko je lud: ko vegetira
ili ko na zmaju jezdi?

Pesma,
izbavitelj iz okamenjenog blata
uvek je pesma.
Iz prašume-senke, blindirane kuće,
naših tela: iz nasleđene propasti
spasitelj nam je pesma.
U svom zanosu urlajući peva zver,
al telo joj dal će biti les il kolevka,
ne određuje.
Čovek
za nešto drugo peva.
O, sporna je večnost, već rođeni sinovi:
potomci tla, nebrojenim ustima
u horu plaču.
Životinja
cvet, pomiju ili meso jede,
ni čovek ne živi tek od vazduha,
ali mi smo zadnji pokusi tla,
iz iskvarenog raja predodređenosti
istera nas preplašenost zemlje,
preplašenost zemlje: pesma.
Da, pesma, osporavana,
prezrena, obožavana i ismejana,
pesma usađena u neverovatno-lep
luk betona, pesma u zadrhtajima
struktura, pesma na svetlom licu novinskog
papira, prodirajući kroz svet poput zmaja
uzdižući svog umnog gospodara,
pesma objašnjava
zašto mora čovek sebe
kroz razdoblja i prljavih formi života
preneti – da kosmos s nama
sebe opravda – da postojanje i drugog
smisla ima,
ne tek smrt, nepobitna:
jao svima
koji u viru vremena ustuknu!